„Az irodalmi szempontból látszólag oly mellékes körülmény, mint egy mű alkotójának neme azonban mégsem annyira jelentéktélen szempont, mint azt a laikusok gondolnák.” Török Sophie még kénytelen volt felhívni a figyelmet kortársaira, ma viszont már a számos ismert és kevésbé ismert írónő alkot, olvassuk, tanuljuk műveiket.
Korábban évszázadok teltek el a magyar literatúrában két rangos írónő, mondjuk: Petrőczi Kata Szidónia és Kaffka Margit felbukkanása között.
„Az irodalmi szempontból látszólag oly mellékes körülmény, mint egy mű alkotójának neme azonban mégsem annyira jelentéktélen szempont, mint azt a laikusok gondolnák. Hogy egy író melyik nemhez tartozik, az nem helyzeti vagy élettani tény, hanem dominálóan irodalmi különbség. Irodalomtörténetek, antológiák és vitairatok rendeződnek ezen elv szerint: vannak romantikus írók, realisták, naturalisták, kollektivisták – és vannak nők. Vannak fiatalok, öregek, klasszikusok és forradalmárok – és vannak nők; van francia, angol, amerikai, japán és héber irodalom és van nőirodalom. A történelmi fejlődés kétségkívül eldöntötte, hogy a nő nem pusztán nősténye a homo sapiens-nek, mint az állatfajnál általában, hanem külön species. Különösképen, mikor irodalmat művel, egészen különálló fajtaként kezelendő, külön elvek, követelmények és szempontok szerint kell megítélni.” (Török Sophie: Nők az irodalomban, Nyugat, 1932)
Manapság mind gyakrabban olvasható női név egy-egy sikeres regény, verseskötet borítóján. 1997-ben a Lettre 24. számában Balla Zsófia felvetette a kérdést:
„Van-e női irodalom, s ha igen, mire való?
Férfitársadalomban élünk – tudjuk -, és ebben az az irodalmi közvélekedés, hogy a nők jól írnak verset, esetleg esszét, de prózát, drámát már kevésbé… Ez így ma már nem igaz, de amennyi mégis, az az, hogy a nők jeleskednek a lírában. Nem véletlen, hogy ebben. Nem azért, mert érzékenyebbek lennének Rilkénél, Celannál, József Attilánál vagy Pilinszkynél. A líra igényes és zárt műfaj, sokak szerint a zene mellett a művészetek sarokköve, sokféle fantázia és erős szabadságvágy kell hozzá. De egy nehéz életforma mellett is meg tud szólalni. Gondoljanak a világirodalom nagy nyomorban élő férfiköltőire. A prózaíráshoz sokkal nagyobb anyagi és személyes függetlenségre van szükség. Nem véletlen tehát, hogy a női költők főként a huszadik században futottak fel, ennek is inkább a közepében-második felében, amikor a nők élete egyre önállóbb lehetett, egyre kevésbé volt kiszolgáltatott. A múlt század végétől egyre nő a jó prózát, esszét író nők aránya is, a fejlett Nyugaton a század első felében olyan jelentős írók teremnek, mint Katherine Mansfield vagy Virginia Woolf. És most, a század végére, a jelentős életmód-változással egyre több a jó vagy jelentős női prózaíró, az esszében kiválóságok vannak; előbb-utóbb lesz dráma is, azt gondolom és remélem. És ekkor még nem soroltam a remek kritikusokat, irodalomtörténészeket, műfordítókat, irodalomelméleti szakemb-asszonyokat…
A nő-irodalom műfaji meghatározottságú lenne tehát?”
Címbeli kérdésére az írást közlő folyóiratszám másik szerzője, Anna Mitgutsch ekképp kezdte válaszát. „A női irodalom fogalma, legalábbis abban az értelemben, ahogy – talán már nem is olyan reflektálatlanul, mint tizenöt évvel ezelőtt – ma használják, egyszerre jelent meg a hetvenes években nekilódult feminista elméletalkotással.”
Már Osvát Ernő, a Nyugat legendás szerkesztője is kellemetlen szónak tekintette a nőirodalmat, de az írónőért mint bájos jelenségért őszintén lelkesedett. Előtte, 1872-ben még Arany János szemében is gyanúsnak számított, ha valaki nő létére verseket ír. Az Arany nagyságát felismerő Gyulai Pál, a hazai kritikatörténet mindmáig kimagasló alakja szerint a művészetben a nők nem találnak új pályákat.
Gyulai 1909-ben halt meg, nem ismerhette tehát Kaffka Margit 1911-re elkészülő legnagyobb művét, a Színek és éveket, egy hajdani dzsentrilány emlékezésének foglalatát. Ady Endre viszont már „nagyon-nagy író-asszony”-nak nevezte Kaffkát, akit Móricz is egyenrangú írótársnak ismert el.
Ez volt az áttörés, hiszen nemsokára jelentkezik – Török Sophie néven – Babits felesége, aztán az újrafelfedezésre érdemes Tormay Cécile, a múzsaként és költőként-íróként egyaránt ismertté vált Erdős Renée, a sikert sikere halmozó Gulácsy Irén – a sorban könnyed lektűrszerzők is, mint Bródy Lili, Hatvany Lili -, nemkülönben a méltatlanul elfeledett, de ma újraolvasható Kosáryné Réz Lola, aztán Szentmihályiné Szabó Mária, Bozzay Margit, Lesznai Anna, Lányi Sarolta, Dénes Zsófia… Nézzen mindenki a könyvespolcára, hány és hány nagyszerű írónő nevét megtaláljuk.
„Témák?
A nők és férfiak témái ugyanazok: szabadság, gyönyörűség, szerelem, féltékenység, betegség, halál, veszteség, magány, szépség. A témák ugyanazok, a szerzők neme és életük különbözik. No de két nőé vagy két férfié sem egyforma. Ám ez a különbség áthidalhatatlan. Kevés férfi-író tud nőalakokat belülről hitelesnek mutatni. Tolsztoj, Dosztojevszkij, Flaubert, Németh László. Van, aki néha beletrafál, de többnyire fölszisszenek olvasván: ahogyan Móricka elképzeli, hogy egy nő hogyan néz önmagára, hová teszi a kezét és hová nem. Ebben a matériában persze női elfogultság is akad bőven: Emily Dickinson egyik életrajzírója a „bomba a keblünkben”-sort a tejtől feszülő mellre magyarázza. Pedig az – amint a versből kiderül – a szív. És az életrajzíró meg nő… Valószínűleg a nők férfihősei is mórickásak, azaz így írunk mi, ilyennek képzeljük a férfias bensőségességet… Áthatolhatatlan, kommunikálhatatlan két világ. Csak a metafora bír benne átlényegülni: mint a só, a cukor. Amibe beleolvad, azt mássá is teszi egyben.Ami az életet, a nemi pozíciót illeti a társadalmi hierarchiában, nem az irodalom kérdése. Hanem szociális, jogi; a női emancipációé, ami nem tárgyunk most.” (Balla Zsófia: Nőirodalom, mi az?, Lettre 24. 1997)
A röpke szemrevételezés eredménye, hogy a házi tékában több női szerző képviseli a honi literatúrát, mint a világirodalmat. Galgóczi Erzsébet, Gergely Ágnes, Janikovszky Éva, Jókai Anna, Károlyi Amy, Ladik Katalin, Palotai Boris, Nemes Nagy Ágnes, Rakovszky Zsuzsa, Szabó Magda, Takács Zsuzsa és Vathy Zsuzsa nevének említése után muszáj megemlíteni Imre Flóra, Karafiáth Orsolya, Polcz Alaine, Jókai Anna, Rapai Ágnes, Tóth Krisztina nevét és a többi kihagyottét, akiket most kihagyunk… de csak helyhiány miatt.
Csakhogy a látszat – ez esetben a látható irodalom – csal. Digitalizálódó világunkban egyre többen olvasnak és írnak a számítógépes világhálón, ahol kortársak és klasszikusok alkotásai egyaránt hozzáférhetők. Lesznai Anna versei éppúgy letölthetők, mint Falcsik Mária költeményei. Csak keresni kell…
Hogy kell-e a „női” jelző? Jókai Anna az író nemét csupán színezőelemnek tartja, éppúgy, mint azt, hogy valaki vidéki, városi, fiatal vagy idős: Rakovszky Zsuzsa sem esztétikai, hanem csupán szociológiai szempontból tartja megkülönböztethetőnek a nemeket az irodalmon belül.
„A női írók emancipációja
ha erről akarunk beszélni, nem csak a jogokra és az életformára vonatkozik. Hanem az önreflexióra is. Arra, hogy tudunk-e kritikusan vagy humorral beszélni önmagunkról. Hogy szükségünk van-e valamely ellenségképre létünk, indulataink és frusztrációink igazolására és levezetésére. Az a kívánatos, hogy tudjunk szorongás és fennhéjázás nélkül azok lenni, aminek születtünk. Hogy ne gondoljuk sem kevesebbnek, sem többnek magunkat.
A nők-írta irodalom kérdése a nyugalomé: hogy izgágaság nélkül, életünk egyensúlyi pontjában állva bírjuk elviselni a nemünket.
Alázat és gőg nélkül. Csak lenni. Írni.” (Balla Zsófia: Nőirodalom, mi az?, Lettre 24. 1997)
Nőíróktól és írónőktől búcsút véve idézzük Nádas Péter megközelítését, aki szerint minden férfiban van nő (és viszont). Meggyőzően bizonyította ezt a női álnéven is író Weöres Sándor, Esterházy Péter vagy Parti Nagy Lajos.
Legvégül pedig ne hallgassuk el azt sem, hogy az írónők között író nők is vannak. A kedvtelésből firkálgató sztárfeleség, a tornászlányból lett tévébemondó és társaik ismertebb tevékenységét – engedelmükkel vagy anélkül – nem tekintjük irodalmi munkásságuk részének. Okkal tarthatnánk a Brontë nővérek, George Eliot, Jane Austen, George Sand, Selma Lagerlöf, Virginia Woolf és a csalóka nevű George Sand haragjától.
