Mikes Kelemen (1690-1761) a késő barokk széppróza mestere, a magyar irodalom klasszikus alakja főleg csodálatos levelein keresztül ismert a legtöbb ember számára.
Irodalmi hagyatékának gazdagságát azonban nemcsak levelezése bizonyítja, hanem azok a művek, amelyeket franciából fordított „székely nyelvre”. Nem csak alakította a magyar nyelvet, hanem használta is.
Pontos születési idejét nem ismerjük, valószínűleg 1690 augusztusában láthatta meg a napvilágot Zágonban, régi székely nemesi családban. 1711 elejére a szabadságharc nehéz helyzetbe került, ezért Rákóczi külföldre utazott, hogy az orosz segítségről tárgyaljon. Távollétében kötötték meg a szatmári békét, így a fejedelem száműzetésben maradt, majd az 1715-ös pozsonyi országgyűlés őt és társait, így Mikest is fő- és jószágvesztésre ítélte. Mikes hűséggel követte Rákóczit Lengyelországba, majd Franciaországba, végül 1717-ben a török szultán meghívására Törökországba utaztak. Gallipoliban szálltak partra, s reménykedve figyelték az európai események alakulását, de ismét csalódniuk kellett. Az osztrák-török háború a Porta vereségével fejeződött be, hazatérésük reménye végleg szertefoszlott.
1720 tavaszán a szultán Rodostót jelölte ki szálláshelyükül, Mikes az elkövetkező 41 évet – egy rövid időszaktól eltekintve – ott töltötte, örökös honvágyban. Édesanyja mindent elkövetett, hogy fia hazatérhessen, neki csak folyamodnia kellett volna az amnesztiáért, ám nem akarta elhagyni a fejedelmet. Később – Rákóczi és III. Károly halála után – pedig már hiába kérvényezte Mária Teréziánál hazatérését, a királynő elutasította.
1
CONSTANTINÁPOLYBAN GRÓF P… . E…. . ÍROTT LEVELI M… K… ..
Gallipoliból, Anno 1717. 10. octobris.
Édes néném! Hálá légyen az Istennek, mi ideérkeztünk ma szerencsésen, Franciaországból pedig 15. septembris indultunk meg. A fejdelmünknek Istennek hálá jó egészsége volna, hogyha a köszvény búcsút akarna tőlle venni, de reméljük, hogy itt a török áer elűzi. Édes néném, mi jó a földön járni! Látja kéd, még Szent Péter is megijedett volt, mikor a vízben sipadoztak a lábai. Hát mi bűnösök, hogyne félnénk, amidőn a hajónk olyan nagy habok között fordult egyik oldaláról a másikára, mint az erdélyi nagy hegyek. Némelykor azoknak a tetején mentünk el, némelykor pedig olyan nagy völgyben estünk, hogy már csak azt vártuk, hogy reánk omoljanak azok a vízhegyek. De mégis olyan emberségesek voltanak, hogy többet nem adtak innunk, mintsem kellett volna. Elég a’, hogy itt vagyunk egészségben. Mert a tengeren is megbetegszik az ember, nemcsak a földön, és ott ha a hintó megrázza, elfárad, és jobb egyepegyéje vagyon az ételre. De a hajóban az a szüntelen való rengetés, hánkodás a főt elbódítja, a gyomrot felkeveri, és úgy kell tenni, valamint a részeg embereknek, aki a bort meg nem emésztheti. A szegény gyomromnak is olyan nyavalyában kelletett lenni vagy két első nap, de azután úgy kellett ennem, mint a farkasnak. A fejdelmünk a hajóból még nem szállott vala le, hogy a tatár hám, aki itt exiliumban vagyon, holmi ajándékot külde és a többi között egy szép lovat, nyergelve. Itt a fejdelemnek jó szállást adtak, de mi ebül vagyunk szállva. De mégis jobban szeretem itt lenni, mintsem a hajóban. Édes néném, a kéd kedves levelit vagyon már két esztendeje hogy vettem; igazat mondok, hogyha az esztendő egy holnapból állana. Reménlem, édes néném, hogy már ezután, minthogy egy áerrel élünk, gyakrabban veszem kedves levelét. De minthogy egynehány száz mélyfölddel közelebb vagyunk egymáshoz, úgy tetszik, hogy már inkább is kell kédnek engemet szeretni. Én pedig ha igen szeretem is kédet, de többet nem írhatok, mert úgy tetszik, mintha a ház keringene velem, mintha most is a hajóban volnék.
2
Gallipoli, 21. octobris 1717.
Édes néném, még kédnek semmi levelét nem vettem, amely nem igen jól esik nekem. De az igen jól esett, látván a köszvény, hogy nem becsüllik, a fejdelmet elhagyá, aki is ma a tatár hám látogatására mene, ugyan a tatár hám lován. Igen nagy barátsággal fogadta. Azt gondoltam elsőben, hogy majd elrabolnak bennünket; már csak azt néztem, hogy melyik kötöz meg. De ezek igen emberséges emberek; jó szívvel beszélgettek volna velünk, de oly kevés idő alatt nem leheténk tatárokká. A fejdelem elbúcsúzván a hámtól, mi is megköszönvén csak főintéssel őtatárságoknak jó akaratjokot, a szállásra menénk, és az urunknál egy szép paripát hagyának. Gondolom, hogy holnap ide hagyjuk ezt a puszta kies szomorú lakóhelyet, mivel a császár veres hintója elérkezett, amelyet urunk után küldöttek. Veresnek azért hívom, mert kívül veres posztóval vagyon béborítva, de a hintó nevet nem érdemli, mert csak kocsi. Aztot pedig négy fejér szokta húzni vagy vonni. Azokot pedig az ügettetéssel nem terhelik, mivel már azt el is felejtették, annyira megöregedtek; nyolcvan esztendőt csak adhatni a négynek. Lehetetlen, hogy már ne szóljak a kocsisról. Azt gondolná kéd, hogy valamely polgármester igazgatja azt a négy lovat. Annak az ő tiszteletre méltó fejér szakállát nagy csendesen mozgatja a nyerges ló. Az egyik keziben a gyeplőt tartja mégis régi szokásból, mondom régi szokásból, mivel a lovai gyeplő nélkül is tudják a leckét; a másik keziben pedig a pipát, gyakorta füstölvén öreg lovait, hogy meg ne náthásodjanak. E’ mind jó, édes néném, de Belgrádnál megverték a törököt; a nép itt már szalad Ázsiában. Úgy tetszik, mintha már a német Drinápolynál volna, noha vagyon onnét másfélszáz mélyföldnire. Eleget mondjuk, hogy mi azért jöttünk, hogy vélek hadakozzunk, de ők csak szaladnak, ki ide, ki amoda. Jaj! édes néném, hogy lehet ilyen néppel hadakozni. Elég a’, hogy holnap megindulunk Drinápoly felé, hogy ott meglássuk azt a hatalmas és sok feleségű császárt és a fényes tündöklő portát. De édes néném, a restséget el kell űzni, a tőt le kell tenni, azokban a kis kezecskékben a pennát kell venni, és énnekem gyakran kell írni, legalább minden héten hét levelet. De az egészségre igen kell vigyázni, és engemet szeretni kell, mert ki szerethetné az édes nénémet jobban, mint én.
207
Rodostó, 20. decembris 1758.
Kedves néném, nemcsak mi, hanem az egész emberi nemzet olyan, mint a halálra ítéltetett rabok, akik nem tudják, mikor viszik ki a halálra. A mi sorsunk éppen olyan. Mennyi urakot, nemesembereket temettünk már el, kit egy, kit más esztendőben, úgyannyira, hogy már csak ketten maradtunk volt Zay úrral. Az Isten azt is kivevé a bujdosásból 22 octobris. Már most egyedül maradtam a bujdosók közül, és nem mondhatom, mint eddig, hogy hadd vigyék ki ezt vagy amazt előre, mert egyedül maradván, nekem kell kimennem az áldozatra. A Csáki úr halála után Zay urat tette volt a porta a magyarok fejévé, akik ebben az országban vannak a császár protectiója alatt. Halála után a portára kelletett mennem, hogy hírré adjam halálát. A szokás szerént engemet tettek básbuggá, mert azt jó megtudni, hogy akik ebben az országba az öreg Rákóczival jöttünk, azok közül csak én maradtam, hanem akik most velem vannak, azok újak. Micsodás a világ! Mennyi változáson mentem már által, de az Istennek gondviselése mindenkor velem volt és vagyon mindnyájunkkal. Egész predikációt csinálhatnék a siralomnak völgyében lévő változó életünkről, amely változást mindaddig próbáljuk, valamég az örömnek hegyére nem megyünk. Vagyon immár egynehány napja, hogy ide visszáérkeztem. Mit rendel az Úr ezután felőlem, az ő kezében vagyok, hanem azt tudom, hogy a pornak porrá kell lenni, és boldog az, aki nem az Úrnak, hanem az Úrba hal meg. Annyi hosszas bujdosásom után kell-é mást kívánnom annál a boldogságnál.
Az első levelemet, amidőn a nénémnek írtam, huszonhét esztendős voltam, eztet pedig hatvankilencedikbe írom; ebből kiveszek 17 esztendőt, a többit haszontalan bujdosásba töltöttem. A haszontalant nem kelletett volna mondanom, mert az Isten rendelésiben nincsen haszontalanság, mert ő mindent a maga dicsőségire rendel. Arra kell tehát vigyáznunk, hogy mi is arra fordítsuk, és úgy minden irántunk való rendelése üdvességünkre válik. Ne kívánjunk tehát egyebet az Isten akaratjánál. Kérjük az üdvességes életet, a jó halált és az üdvességet, és azután megszűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bujdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól. Amen.
