„Andalító költő, makulátlan művész. Egységes világ tárul elénk könyveiből, lágy, meghitt szemlélet, s ez olvasztja eggyé sorait…” – írta Kosztolányi barátjáról, a 130 éve született Tóth Árpád költőről.
TÓTH ÁRPÁD: Ó, LÍRA!…
Ó, líra! égő szó, lángnyelv a bús,
Kigyúlt lélekből más lelkek felé,
Hová csapsz gyenge fénnyel e borús
Világban, utat halk szikrád lel-é?
Hisz körülted lángol a nyomorúság,
A bánatok tűzvésze mint pokol
Süti a lelkek érző, gyenge húsát,
S a halhatatlan szépség haldokol…
(1916)
A halk szavú költő, Tóth Árpád költő, műfordító, újságíró 1886. április 14-én született Aradon. Iskoláit Debrecenben végezte, gyenge fizikumú, beteges gyerek lévén az irodalom, az ábrándok világába vonult vissza a hétköznapok zaja elől. Érettségi után a budapesti egyetem magyar-német szakán tanult, költői pályája is itt kezdődött. Versei eleinte A Hét és a Vasárnapi Újság című lapokban, majd 1908-tól az akkor meginduló Nyugatban jelentek meg.
„…ő a választottak, a legnagyobbak közé tartozott” – írta Tóth Árpádról Kosztolányi. – „Debrecenből érkezett, a grammatikák, a verseskönyvek, a magyar színművészet ősi földjéről, s természetes folytatója Csokonai Vitéz Mihály és Arany János művészetének. Szavainkból új mákonyt szűrt, bódító írt a mi legfájóbb sebünkre. Andalító költő, makulátlan művész. Egységes világ tárul elénk könyveiből, lágy, meghitt szemlélet, s ez olvasztja eggyé sorait, melyeknek végén halkan, fájdalmasan jajgatnak gyönyörű, mintegy véget-sose-érő rímei. Lágyságában azonban semmi finnyásság. Nevükön nevezte ő a dolgokat, a »setét dolgokat«, melyeket »szeretett«, képzőművészeti pontossággal írta le az előrebukó fejet, vagy a terpedő kezet, a kidagadó ereivel. A keret mindig valószerű, úgyhogy finomsága az ellentét erejénél fogva annál erősebben szökken ki. Ezért olyan emberi és megindító, s ezért halhatatlan. Versei úgy hatnak rám, mint a földönjáró angyalok.”
1909-ben vissza kellett térnie Debrecenbe, hogy családfenntartó legyen. Több helyi lapnak dolgozott, a helyi közélet kérdéseiről, a különböző társadalmi jelenségekről publicisztikákat, a Debreceni Független Újságba színikritikákat írt, s továbbra is küldte verseit a Nyugatnak. 1913-ban ismét Pestre költözött, ahol megjelent első kötete, a Hajnali szerenád. Korai költészetének alaphangja a melankólia, a fájdalom- és magányérzés volt, erősen hatott rá Schopenhauer filozófiája. Nevezetes és igen jellemző versei e korszakának a Meddő órán és az Elégia egy rekettyebokorhoz.
Pesten kezdetben házitanítóskodott, majd a művészek nagy barátja, Hatvany Lajos vette pártfogásába. Ekkor derült ki, hogy súlyos tüdőbeteg, így Hatvany támogatásával különböző szanatóriumokban keresett gyógyulást.
1907-ben az Esztendő című lap munkatársa lett, megjelent a Lomha gályán című kötete, s feleségül vette szerelmes verseinek múzsáját, Lichtmann Annuskát. Feleségével való közösségvállalás szép példája, melyben nem a vágytól fűtött szenvedélyszerelem lüktetése érződik, hanem a társ megbecsülése, a szeretet ereje. Lichtmann Anna iránt érzett vonzalom elsősorban törődést jelent, intellektuális és morális elfogadást, érzékenységet és szüntelen figyelmet. Házasságukból 1920-ban született leányuk, Eszter, aki később szintén kiváló költő, műfordító lett, neki köszönhetjük a Családi emlékek Tóth Árpádról című memoárt. Tóth Árpád Esti sugárkoszorú (1923) című verse a hitvesi költészet egyik legszebb darabja, melyben a szeretet gondolatát úgy fogalmazza meg, hogy társa érezze, megkapta tőle azt a legtöbbet, amit egy asszony férfinek adhat.
Szabó Lőrinc így ír Tóth Árpád költészetéről: „a tündéri látásnak és a merengő harmóniának, a szépségnek és a bánatnak, az ünnepien gazdag verszenének, az ízlésnek, a kultúrának, a belső fegyelemnek a művésze, minden becsületes akaratnak és haladásnak, igaz emberségnek a hitvallója volt, eleinte az idill és még inkább az elégia ragyogó, majd mindjobban elboruló, sötétedő és egyszerűsödő klasszikusa.”
Az I. világháború eseményeit rettenettel szemlélte, pacifistaként elítélt minden vérontást, a háborús hőskultusszal nem tudott és nem is akart azonosulni. Az őszirózsás forradalom lelkesedéssel töltötte el, a Tanácsköztársaság kikiáltását is örömmel köszöntötte. 1918-ban a Vörösmarty Akadémia titkára lett. Betegsége azonban ismét szanatóriumba kényszerítette, s a Tanácsköztársaságot követő időszakot is ott töltötte. 1921-től az Est-lapok munkatársa, itt jelentek meg versei, novellái, kritikái is. Utolsó korszakának verseiben ismét felerősödött pesszimizmusa, a minden sorát átható szomorúság. A Körúti hajnal, az Esti sugárkoszorú, a Lélektől lélekig e kor jellegzetes versei, s a Jó éjszakát!, amelyben a ma is oly kínzóan aktuális kérdésre keresi a választ, mint van-e értelme, haszna a művészetnek, a költészetnek.
Élete utolsó éveit Újtátrafüreden, a tüdőszanatóriumban töltötte, Budapesten halt meg 1928. november 7-én. Temetésén Babits mondott búcsúbeszédet, a Nyugat pedig emlékszámmal adózott egykori munkatársának.
„Minden, ami bennem emléket mozgat: lírai. Mint egy szelíd varázslót látom őt, sápadt, barna arcát, barna szivarja füstjében… Rokona annak a mesebeli varázslónak, aki halálát érezvén közeledni, még egyszer kitárta legszebb, legcsodálatosabb varázslatát. Fiatal varázsló s mégis öreg és bölcs, mint mind azok, akikhez közel van a halál… Az ő költészetét nemcsak utólagosan színezi a tragikus végzet. A betegség kiemelte őt profán világunkból, megóvta a harcoktól és a tévedésektől. Bölcsen tette, majdnem boldoggá, a hősi megnyugvás költőjévé.” (Babits Mihály, Nyugat)
TÓTH ÁRPÁD: A DALT, A DALT…
A dalt, a dalt immár felejtem,
A dalt, a dalt,
Az élet napja már felettem
Nyugvóra tart.
Maholnap megcsókolja már a
Horizont szélét, s elsülyed…
(1928)
A Nyugat első nemzedékének 1886 és 1928 között mindössze negyvenkét évet élt s csupán négy verseskötetet publikáló nagyja valóban a spleen, a rezignáció, a szkepszis, a fájdalom húrjain játszott, midőn – sokszor a rímek felöl „visszaírva” a sorokat – hol belefeledkezett az elégia évszázados formahagyományába, hol viharosan áttörte és szeszélyesen megújította azt. Kora és sorsa éppenséggel nyújtott tárgyat a reményvesztés kiéneklésének: a gyógyíthatatlan betegség, a mindennapi, súlyos egzisztenciális gondok, az I. világháború, Isten kihátrálása a teremtett világból – mind-mind ok a költemények bölcseletileg is megokolt intellektuális-emocionális bánatára. Tóth Árpád igen jelentős műfordítói munkát is végzett, nevéhez fűződik többek között Shelley Óda a nyugati szélhez, Oscar Wilde A readingi fegyház balladája, Rilke Archaikus Apolló-torzó című költemények fordítása, s Babits Mihállyal és Szabó Lőrinccel együtt ő ültette magyarra Baudelaire A romlás virágai című kötetét.
