„Igézve álltam, soká, csöndesen, / És percek mentek, ezredévek jöttek -” A csendes, harmonikus szeretet árad Tóth Árpád egyik legismertebb versének soraiból. Ezen a héten a 128 éve született Tóth Árpádra emlékezünk.
Tóth Árpád csendes élete a házastárssal, Lichtmann Annával való közösségvállalás szép példája, melyben nem a fájdalmas és tragikus szenvedélyszerelem lüktetése érződik, hanem a társ megbecsülése. Feleségének írt verseiben a finom erotikát, az érzékek játékát éppúgy megjeleníti, mint a csend szépségét, ám az impresszió varázsát nem engedi a valóság durvaságával vegyülni. A Nyugat egyik legnagyobb költőjét, Tóth Árpádot a hitvesi költészet egyik legszebb darabjával, az Esti sugárkoszorúval ünnepeljük ezen a héten.
„Nagy költő volt; kétségkívül és vitán fölül az. Másokról, hangosabbakról, Adytól kezdve, lehetett vitázni. Az ő költészete nem adott fogózót a vitáknak. Tiszta volt, egységes, töretlen, az első pillanattól kész, az utolsó percig változatlan. Kevés ilyen „harmonikus jelenség“ van az egész magyar irodalomban; igazán a Berzsenyieket, Kölcseyeket kellene idézni.
„Gáncstalan költő“: a Baudelaire híres szava illik őrá. Gáncstalan, nemes és magas poéta, mindvégig hű a költő igazi hivatásához, amely mégis csak a „szépségek teremtése“, s amelyhez mind többé-kevésbé hűtelenek lettünk e „káromkodó és nyers-dalú“ korban. Szépséget teremteni abból az anyagból, ami éppen van – kicsiny és szomorú életünk anyagából!”
Babits Mihály: Tóth Árpád arcképe. In: Nyugat, 1928. 22. szám, november 16. (Tóth Árpád-emlékszám)
TÓTH ÁRPÁD: ESTI SUGÁRKOSZORÚ
Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek –
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
