Nem vetélkedett senkivel, nem bántott soha senkit, finom és gyöngéd volt, aki ismerte, szerette. Nagy gonddal írt lírája és prózája egyaránt kifogástalan nyelvi titokzatossággal „zenélt”. Tóth Árpád 85 éve halt meg.
Elégia egy rekettyebokorhoz
(részlet)
Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,
S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja
A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye,
Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.
S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz
Szívemből míg felér bús ajkamra a sóhaj,
Vihar már nékik az, váratlan sodru vész,
S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.
„Édesszavú költő, tiszta szív, sugaras szem, irónia és melankólia elegáns inkarnációja, igazság, zaj, test-lelki tisztátlanság gyűlölője, drága nyugati hajtás az ősi magyarság fáján” – írta róla meggyőző erővel Peterdi István a Nyugatban, 1918-ban.
Tóth Árpád költő, műfordító, újságíró, a 20. század első negyedének kiváló magyar lírikusa 85 éve, 1928. november 7-én halt meg. 1886. április 14-én született Aradon, kistermetű, nagyon vézna alkatú fiú volt, halk és szerény, mint egy pápaszemes kisfiú. Iskoláit Debrecenben végezte, apja nehéz sorsú szobrász volt. A gyenge fizikumú, beteges, visszahúzódó gyereket nagyon korán megtámadta a tüdőbaj, és korán el is vitte, 42 éves korában.
A művészetek vonzották, az irodalom, az ábrándok foglalkoztatták. Érettségi után a budapesti egyetem magyar-német szakán tanult, költői pályája is itt kezdődött. Versei eleinte A Hét és a Vasárnapi Újság című lapokban, majd 1908-tól az akkor meginduló Nyugatban jelentek meg.
1909-ben vissza kellett térnie Debrecenbe, hogy családfenntartó legyen. Több helyi lapnak dolgozott, a városi közélet kérdéseiről, különböző társadalmi jelenségekről publicisztikákat, a Debreceni Független Újságba színikritikákat írt, de továbbra is elküldte verseit a Nyugatnak. 1913-ban ismét Pestre költözött, ahol megjelent első kötete, a Hajnali szerenád. Korai költészetének alaphangja a melankólia, a fájdalom és magány érzete volt, erősen hatott rá Schopenhauer filozófiája. Nevezetes versei e korszakának a Meddő órán és az Elégia egy rekettyebokorhoz.
Szerelem egy életen át
Pesten kezdetben házitanítóskodott, majd a művészek nagy barátja, a Nyugat című irodalmi folyóirat alapítója, Hatvany Lajos vette pártfogásába. Ekkor derült ki, hogy súlyos tüdőbeteg. Hatvany támogatásával különböző szanatóriumokban keresett gyógyulást. 1907-ben az Esztendő című lap munkatársa lett, megjelent a Lomha gályán című kötete, és feleségül vette szerelmes verseinek múzsáját, Lichtmann Annuskát. Házasságukból 1920-ban született leányuk, Eszter, aki később szintén kiváló költő, műfordító lett 2001-ben halt meg.
A költő csendes élete a házastárssal, Annával való közösségvállalás egyik legszebb példája, nem a szenvedélyszerelem mindent elsöprő lüktetése érződött közöttük, hanem a társ, egymás megbecsülése. Ez a ragaszkodás kölcsönös bizalomra épült. Esti sugárkoszorú című verse a hitvesi költészet egyik legszebb darabja, melyben a szeretet gondolatát úgy fogalmazza meg, hogy társa érezze, megkapta tőle azt a legtöbbet, amit egy asszony férfinek adhat.
Ahogy Füst Milán a Szexuál-lélektani elmélkedésekben megfogalmazta: „A házassághoz alighanem sokkal inkább kölcsönös rokonszenv kell, mint szerelem, vagyis moralitás sokkal inkább, mint a szerelem élvet hajszoló, izzó önzése.”
Az első világháború eseményeit rettenettel szemlélte, pacifistaként elítélt minden vérontást. Az őszirózsás forradalom lelkesedéssel töltötte el, a Tanácsköztársaság kikiáltását is örömmel köszöntötte. 1918-ban a Vörösmarty Akadémia titkára lett. Betegsége azonban ismét szanatóriumba kényszerítette. 1921-től az Est-lapok munkatársa, itt jelentek meg versei, novellái, kritikái is. Utolsó korszakának verseiben ismét felerősödött pesszimizmusa, a minden sorát átható szomorúság. A Körúti hajnal, az Esti sugárkoszorú, a Lélektől lélekig a kor jellegzetes versei.
Tóth Árpád menyasszonyának, Lichtmann Annának
1913. január 21.
„Drága kis bogárkám, aki a szívembe másztál, nagyon el vagyok fáradva, mert éppen most fejeztem be egy karcolatot, tudod egy olyan Torpedó-cikket,* amilyen neked nem szokott tetszeni, és most éppen azon búsulok, hogy biztosan ez sem tetszene. Te pedig most Szegeden vagy, és én sajnállak is, mert biztosan ott is olyan piszkosan csurog a ronda eső, mint itt, és így valószínűleg nincs alkalmad feltűnést kelteni a szegedi korzón. Itt borzasztóan esett az eső egész nap, nem is mentem sehova, L. bácsi* meglátogatását is holnapra halasztottam, és a gyerekeket sem néztem meg. Majd ma este, redakció előtt benézek hozzájuk.
Mint már írtam, az időmmel 8 és 10 óra közt nem tudok mit csinálni. Tegnap elmentem az Apolló moziba, de persze későre érkeztem, és csak dirib-darab műsort láttam. Ha jól ismertem fel, a hátam megett V. Ilonkával V. Gizi ült a potyahelyeken. Sokat vihogtak. Én ellenben jobban szerettem volna, ha te lettél volna itt a moziban, a Gizi meg ment volna a fészkes Tódorba, vagy a Tódor fészkébe, Szegedre. A redakcióban Cölike kérdezett rád. Mondtam, hogy szalma vagyok, s hogy te Szegeden vagy. Fölényesen mosolygott, és látszott rajta, hogy azt hiszi, hogy te nem szeretsz. Pedig ugy-e, hogy szeretsz?
Ma délután elmentem a kávéházba. Nem mentem volna, de kedden kapom a francia mellékletet, és azért mentem be. A fekete pincér, mikor három után vettem a nagykabátom, azt mondta, hogy: hova siet, Tóth úr, a kis barna még nem jön. Megmondtam neki, és majdnem elpityeredtem, míg mondtam, hogy Szegedre utaztál egy pár napra. Egy pár nap nem sok – gondolhatta a fekete pincér, de ő marha, mert nem tudhatja, hogy az a pár nap igenis sok, egy egész örökkévalóság.
Várom a leveled. A mamának mondtam, hogy a leveledet ő tegye el, ha hozza a postás, és adja azonnal ide. Most már csak a levélnek kell jönnie! Ugye jön? – L.-nét csókolom, neked, drága, millió csók. Szorgalmasan tanulok:
Pádi”
Élete utolsó éveit Újtátrafüreden, a tüdőszanatóriumban töltötte, Budapesten halt meg 1928. november 7-én. Temetésén Babits mondott búcsúbeszédet, a Nyugat pedig emlékszámmal adózott egykori munkatársának.
Tóth Árpád igen jelentős műfordítói munkát is végzett, nevéhez fűződik többek között Shelley Óda a nyugati szélhez, Oscar Wilde A readingi fegyház balladája, Rilke Archaikus Apolló-torzó című költeményeinek fordítása, és Babits Mihállyal meg Szabó Lőrinccel együtt ő ültette magyarra Baudelaire A romlás virágai című kötetét.
