„Civilben nem tudok szerepet játszani. Sosem jártam tréningekre, hogy elsajátítsam a kerek mondatokban történő frappáns kommunikációt.” Kovács Krisztián egy középiskolában – beszélgetés és villáminterjú
„Láttátok az Utánam, srácokat? Vagy a Keménykalap és krumpliorrot?” – kérdezi a moderátor szerepét vállaló drámatanár a táncterembe zsúfolódott gimisektől. „Csak mert ez a Kovács Krisztián itt nem ugyanaz, aki a kisfiút alakította ott.”
És valóban nem az egykori gyerekszínész vendégeskedett a tizenötödik kerületi gimnáziumban egy őszi, képtelenül kánikulai délutánon, hanem a Nézőművészeti Kft. oszlopos tagja, aki főként Budapest egyik leginnovatívabb helyszínén, a Szkénében játszik, és olyan zseniális előadások részese lehetett, mint A kutya különös esete az éjszakában (Centrál Színház), a Kutyaharapás, A lány, aki hozott lélekből dolgozott vagy a legendás iskolaszínházi produkció, A gyáva.
„Ti tényleg kíváncsiak vagytok rám?” – kezdte a beszélgetést a földre kuporodva. „És milyen előadásokban láttatok? Azta!” – tette hozzá, mikor a darabcímek felsorolásánál majd az összes kéz a levegőbe emelkedett. A beszélgetés hasonló regiszterben folytatódott, és csattanósan rácáfolt a hiedelemre, miszerint a duzzadó egójú színészek civilben is szűnni nem akaró szereplésmániájuk foglyai. Krisztián következetesen csendes és természetes maradt, nem félt megmutatni kétségeit, bizonytalanságait, és vállaltan introvertált, mesterkéletlen stílusával gyorsan megnyerte magának a legszőrösszívűbb ítészt is megszégyeníteni képes diákokat. Akik bátran kérdeztek tőle.
Hogyan lett színész?
Gondosan őrizget egy gyerekkori fotót, amin a testvéreivel egy járdalapon ülve zenélnek: annak idején hasonlóan felszabadult helynek képzelte a színházat is. Természetesen látta az ET-t, a King Kongot, A cápát, és szeretett volna hasonlókat csinálni – igaz, eleinte operatőrként. A középiskolában nem érezte magát igazán jól: verset se nagyon mondott, az iskolai ünnepségeken a pedagóguscsemeték játszották a nagy szerepeket, ő maximum madárhangon csiripelt, vagy az égzengést utánozta. „Mondjuk egyszer megkaptam egy fa szerepét is.”.
Hogy került be az egyetemre?
Négyszer rúgták ki az első rostáról, ötödszörre a másodikról, végül hatodjára vették fel. Akkor már nem érdekelte annyira a színművészeti, tudta, hogy mindenképp teátrista lesz. Az örökös elégedetlenség, a kudarcok, a visszautasítások csak motiválták: „Ha neki megy, nekem miért ne sikerülne? Mindenkinek máskor jön el az ideje.”
Milyenek voltak az egyetemi évek?
Nagyon sűrű időszak, de azok voltak a legszebb évek. „Persze ott is kívülálló voltam, mint mindenhol.” Második évben ismerte meg gyermekei édesanyját, családot alapított, és végül úgy döntött: nem megy a Vígszínházba gyakorlatra. Máig emlékszik, milyen hideg lett az osztályfőnök, Marton László hangja, amikor telefonon közölte vele a hírt. Végül az Új Színházban kötött ki, játszott a Turandotban és a Rómeó és Júliában, de négy év után onnan is eljött.
A Nézőművészeti remek csapat, még a Bárka Színházból ismerik egymást, az előadó-művészeti szervezetek tao-támogatásának megszűnése azonban őket is érzékenyen érinti. „Élünk egyik évről a másikra, kevés támogatásból. Egy kis család vagyunk, vagy ha úgy tetszik, egy apró szigetecske.”.
Melyik a kedvenc szerepe?
A gyáva, és A kutya különös esete az éjszakában. Utóbbi darabban nyújtott alakítása miatt sokan valódi autistának hitték. „Nem véletlenül. Mindenkiben ott lakik.” Nehéz szerepnek A lány, aki hozott lélekből dolgozott című Háy János-darab nyomozófiguráját jelölte meg. Nehezen találta meg hozzá a fogódzót, de már nem csak magát hibáztatja érte. „Nem érezni kell a figurát, hanem jól tudni a szöveget” – mondta neki egyszer egy rendező. Eleinte berzenkedett az állítás ellen, de mára eljutott oda, hogy talán van benne igazság.
Kik a példaképei?
„Nem akarok élő magyar színészt megnevezni, nehogy megbántsam a többieket.” Amúgy: Páger Antal, Christian Bale, Philip Seymour Hoffman és Ternyák Zoltán.
A gyáva kapcsán merült fel bennem: volt valaha kapcsolatod drogokkal?
„Szerinted ittam már alkoholt? Az is drog!” Aztán hozzátette, nem volt rajta semmilyen anyagon, a kábítószertől valószínűleg szétcsúszott volna, és ha kijön belőle, biztosan nem vesz részt az előadásban. „Tudnám, mennyire kamu az egész, és hogy az élet sokkal durvább.”
Viszont sokat tanulmányozta a szerephez a drogosok életét. „Játszottam Raszkolnyikovot is, és nem kellett hozzá megölnöm egy öregasszonyt. Viszont komolyan el kellett képzelnem. És persze voltam már nagyon szarul.”
***
A gyerekek távozása után leültünk kicsit beszélgetni. Szóba került a 2011-ben biciklibalesetben meghalt Huszár Zsolt, akit mindketten ismertünk: Marton László zaklatási ügye és az igazságnak álcázott hazugságok: és főként az, hogyan viszonyul Kovács Krisztián a mesterségéhez, a sorshoz, az élethez.
Előfordult már, hogy azért hívtak meg egy középiskolába, mert te vagy a Kovács Krisztián?
Hát például most, nem? De igaz, leginkább A gyáva és az Ady/Petőfi miatt hívtak, és olyankor is inkább Pepe viszi a szót. Nagyon jólesik, hogy az előadásokkal elindítok valamit a fiatalokban, akik aztán kíváncsiak lesznek a gondolataimra, és nem azért vagyok nekik érdekes, mert valami sorozatban játszom vagy szerepelek a Story Magazin címlapján.
Nagyon természetesen tudtad a diákokat megszólítani. Úgy viszonyultak hozzád, mint egy sráchoz a szomszédból, nem mint a Színészhez a világot jelentő deszkákról.
Civilben nem tudok szerepet játszani. Sosem jártam tréningekre, hogy elsajátítsam a kerek mondatokban történő frappáns kommunikációt. De nem is érzem szükségét. Szeretem magamat adni, vállalom, hogy kicsit labilis vagyok. Színpadon is könnyen kamatoztatom ezt a tulajdonságomat, nekem nem kell alkohol vagy drog, épp elég, ha nem alszom ki magam rendesen, vagy a magánéletem miatt nyűglődöm.
Sokat beszélsz a kétségeidről, a belső bizonytalanságról…
Egy rendező egyszer azt mondta: Krisztián, te az elégedetlenségedből dolgozol. És igaza volt. Én mindenben elégedetlen vagyok: lehet, hogy ha nekem ítélnék a földkerekség legnagyobb díját, akkor is ugyanilyen kritikus maradnék. De nem tehetek róla, valahogy így raktak össze. Persze van egy könnyedebb oldalam is, sőt, igazából pozitív embernek tartom magam, csak maximalista vagyok, és mindig mindent megkérdőjelezek. Rába Roland mondta, hogy legyek kicsit megengedőbb a kollégákkal és önmagammal szemben is. Igaza volt, nem kell mindenre ráparázni. De valljuk be, kurva nehéz folyton pozitívnak lenni.
Sosem vágysz a biztonságra, nem vonz a nyugalom, a megállapodottság?
Dehogynem. Ugyanakkor azt gondolom, egy igazi művésznek a biztonság a halála. Mondjuk ennyi idősen jó lenne, ha nem egyik hónapról a másikra kéne élni, de most már nem hibáztatom a körülményeket. Amikor Pestre kerültem, fogkrémet sem tudtam venni magamnak. Innen szép nyerni, nem?
Gondolkoztál valaha a váltáson?
Megesett. Végül is ez is csak egy szakma, és úgy lettem színész, hogy: nem tudom. De összességében elégedett vagyok. Sokáig kevés sikerélményem volt, most folyamatosan az önbizalomhiányomat tömködöm be. Mindegy, hogy negyven vagy négyszáz ember néz, nekem, mint alkotónak a közönség mindig sokat ad. És nincs mese, a negatív kritikát is el kell viselni, akkor is, ha igazságtalan. Nincs bennem sértettség. Vállaltam a sorsomat.
Hegedüs Barbara
Fotó: Kóródi Dorina
