Vámbéry Ármin, a sánta dervis

Szerző: Cultura / 2012. szeptember 18. kedd / Kultúra, Tudományok

„A könyv nekem nemcsak barátom és a nyomorúságban való vigasztalóm volt, hanem néhanapján elűzte az éhességemet is, mert a felhevült képzelődés nemcsak lelkemet táplálta, hanem testemet is.” Vámbéry Ármin, a keleti tudományok nemzetközi tekintélyű úttörője, szükségben és sikerben bővelkedő életpályát futott be.

„Ha megmaradok a keleti tudományok megszokott ösvényén, békésen művelhettem volna keleti veteményem kertecskéjét a szaktudósok ismeretes módja szerint. De aki dervis módjára, egy árva garas nélkül barangolta be az iszlám egész világát, attól ilyet nem várhattok. Szobatudós sohasem válhatott volna belőlem” – írja magáról Vámbéry Ármin Küzdelmeim című önéletrajzi regényében. Bár a magyar-török nyelvrokonság hirdetése miatt a finnugristák őt is támadták, kelet-kutatóként hírt, nevet és vagyont szerzett. Nemcsak tudósi, de írói, munkássága is ismertté vált, arra a kérdésre, hogy mit vinne magával a túlvilágra, Jókai Mór azt válaszolta: a Bibliát, Shakespeare-t és Vámbéry könyveit. Charles Dickens Vámbéryval folytatott beszélgetésében így szólt hozzá: „Önnek, Uram, regényírónak kellene lennie!”

Születésének évét Vámbéry Ármin (eredeti neve: Wamberger Hermann, török neve: Resid efendi) maga sem tudta pontosan. Édesapja, tudós és elmélkedő lelkületű férfi, röviddel születése után halt meg az 1830-ban kitört nagy kolerajárvány egyik utolsó áldozataként. Vámbéry 1831-re vagy inkább 1832-re teszi születése évét, a pontos dátumot (1832. március 19.) pedig a Viktória brit királynőnél tett látogatásának napjára datálta. A Dunaszerdahelyen született a sánta dervisként is emlegetett, keletkutató Vámbéry Ármin zsidó származású családja a németországi Bambergből vándorolt Magyarországra, s a Pozsony megyei Szentgyörgyön telepedett le.

25 nyelven beszélt

Szegény szabómester apja még fia születése előtt meghalt az 1831-es kolerajárványban. A fogyatékosságot nehezen kezelő korban Vámbéry sántasága és nyomorúsága ellenére, fiatalon friss és erőteljes tudott lenni, gyermekkora bővelkedett nélkülözésekben: gyakran kellett piócakereskedéssel, inaskodással támogatnia családját, később házitanítóként tartotta fenn magát a születése óta sánta ifjú. A nyomorból kitartása, akaratereje, szorgalma és kivételes tehetsége révén emelkedett ki. Tanulmányait a szentgyörgyi kegyesrendi gimnáziumban kezdte, s igen hamar elsajátította a német, a francia, az olasz, az angol, a spanyol, a dán és a svéd nyelvet. A pozsonyi evangélikus líceumban már a keleti nyelvekkel kezdett foglalkozni, s a koldus-szegény, árva és sánta szolgadiák huszonöt éves korára állítólag már annyi nyelvet ismert, mint amennyi éveinek száma volt.

Vámbéry – aki az 1850-es évek elején vette fel e nevet a Bamberger helyett – a két jeles őshazakutató, Reguly Antal és Jerney János nyomdokaiba kívánt lépni, s Pestre kerülése után mindent ennek rendelt alá. Az Egyetemi Könyvtárban dolgozó Garay János révén ismerkedett meg Vörösmarty Mihállyal és Arany Jánossal, s önzetlen pártfogókra lelt Hunfalvy Pálban, Ballagi Mórban, Kemény Zsigmondban és Toldy Ferencben. Végül Eötvös József támogatásával kapott útlevelet és 1857-ben elindulhatott első törökországi útjára. A Konstantinápolyban eltöltött öt év alatt megismerkedett a szabadságharc emigránsaival, házitanító volt egy pasa családjánál, itt kapta a Resid efendi nevet, ami becsületes urat jelent. Ekkor kezdte tudományos munkásságát: 1858-ban jelent meg német-török zsebszótára, melyet számos nyelvészeti dolgozat követett, s a Tudományos Akadémia – távollétében – 29 éves korában levelező tagjai sorába választotta. Levéltárakban kutatta a magyar múlt török emlékeit, de Kőrösi Csoma Sándor nyomán úgy gondolta, hogy a magyar őstörténet gyökereit Belső-Ázsiában kell keresni. Perszepoliszban, ahol az utazó még fiatalon járt, a nagy romfal alján ma is még jól olvasható a felirat: „Vámbéry Á, 1862. Éljen a Magyar.”

„Aztán Vámbéry is ott lesz.
Az a magyar tudós, ki Közép-Ázsia rengeteg pusztáit bejárta, mint kolduló dervis, húsz darab hasonló szent koldus társaságában (mely koldus szerep élethű felfogásában a magyar akadémia segélyezése által is gyámolíttatott); s visszatérve aztán, úti tapasztalataiért egy angol kiadótól 20 ezer forint tiszteletdíjt kapott, hercegekkel, koronaörökösökkel együtt áldomásozott, rendjelet érdemelt ki; egyszóval megint egyike azoknak, akik egy csomó dicsőséget koldultak össze a – nagy akadémia-palotájú, kevés dohányú – jaj már minekünk kopasz fejünknek!” (Jókai Mór: Vámbéry egy estélyen)

Az Akadémia támogatásával 1862-ben indult világhírnevet hozó második keleti útjára. Dervisnek öltözve jutott el Perzsia fővárosáig, Teheránig, majd inkognitóját megőrizve, egy Mekkát megjárt zarándokcsapathoz csatlakozva ért Hivába, Buharába és Szamarkandba. A mintegy 1500 kilométeres út során olyan világba nyert bepillantást, amely az európaiak számára szinte teljesen ismeretlen volt. Ráadásul a térség utolsó független éveiről adhatott leírást, mivel néhány év múlva Közép-Ázsiának ezt a részét bekebelezte a terjeszkedő cári birodalom. Vámbéry egyike volt az utolsóknak, akik láthatták a még érintetlen Keletet, a nomád és városlakó népeknek a nyugati civilizációtól elzárt életét.

„– Hogy jött ön arra az ötletre, hogy mint koldus induljon útnak?
– Elődeim szerencsétlenségén okulva; abban az útban két angolt megöltek; egyiket egy kullanccsal tölt verembe vetettek, s otthagyták, míg a férgek elemészték. Az európait megölik ott, azért, mert európai.
– Hát aztán milyen ruhája volt önnek?
– Ruhám? Semmilyen. Hanem egy pár darab nemezrongy, varrás nélkül, a testen átvetve! A lyukain kidugtam a karjaimat, aztán egy nagy turbán harmincöt rőf szövetből a fejemen körülcsavargatva.” (Jókai Mór: Vámbéry egy estélyen)

Az 1864-ig tartó utazás során szerzett tapasztalatait, ismereteit Vámbéry a későbbiekben kitűnően tudta kamatoztatni. Bár nyelvészeti kérdésekben alulmaradt vitapartnereivel (Hunfalvy Pállal, Budenz Józseffel, Munkácsi Bernáttal) szemben, amikor a finnugor nyelvrokonsággal szemben a magyar nyelv török eredetét hirdette, olyan jelentős geográfiai, néprajzi és politikai ismeretekkel gazdagította az európai világot, amely méltán tette ismertté nevét és személyét. Londonban a Királyi Földrajzi Társaságban tartott nagysikerű előadásokat, könyvei angolul, németül, franciául jelentek meg, s még Viktória királynő is meghívta windsori kastélyába.

Itthon a keleti nyelvek tanáraként dolgozott a pesti egyetemen 1904. évi nyugalomba vonulásáig. Egyik alapítója, elnöke, majd tiszteletbeli elnöke volt a Magyar Földrajzi Társaságnak. Orientalisztikai kutatásai eredményét könyveiben tette közkinccsé: Vándorlásaim és élményeim Persiában, Oroszország hatalmi állása Ázsiában, Az iszlám a 19. században, A török-tatár nyelvek etimológiai szótára, A magyarok eredete, A török faj ethnológiai és etnographiai tekintetben, A magyarság bölcsőjénél, Dervisruhában Közép-Ázsián át.

Vámbéry Ármin 1913. szeptember 15-én hunyt el Budapesten. Munkásságát tanítványai folytatták, akik hozzá hasonlóan világhírű orientalisták lettek, mint Goldziher Ignác és Germanus Gyula. Egyetlen fia, Vámbéry Rusztem noha nem a nyelvtudomány és a kultúrák megismerésében és megismertetésében jeleskedett, szabadkőművesként a magyar polgári radikalizmus kiemelkedő képviselője lett. Noha Vámbéry Ármin úgy akarta, hogy Ázsia-kutató legyen, de a fiát a jog érdekelte, és ügyvéd, egyetemi tanár és publicista lett. Mint jogász, elsősorban a büntetőjoggal foglalkozott, a kriminológia elismert szakértőjének számított. 1896-tól az Igazságügyi Minisztériumban a törvényelőkészítést vezette.