Az Anya csak egy van Vámos Miklós nagyregényeinek egyike, 1992–94-ből. Tizenöt év alatt harmincnyolc kiadást ért meg. Ez a harminckilencedik – az első javított – kiadás. – Részlet
Különös, hogy noha csak tizennyolc év telt el, mennyire megváltozott a világ. A regény születésének (és cselekményének) idején például a mobiltelefon még újdonságnak számított, kistelefonnak, zsebtelefonnak, rádiótelefonnak hívták. Ezen a szerző nem változtatott. A mániás-depressziós – mindközönségesen: félbolond – anya viszont pontosan olyan, amilyen sok-sok sorstársa napjainkban. Elviselhetetlen és mulatságos. Szerencsétlen és mázlista. Félénk és bátor. Érzelemszegény és szerelmes.
A könyv végére megértjük, mennyivel fajsúlyosabb ember ez az idős hölgy, mint hinnők. Míg az első fejezetekben sajnáljuk, az utolsókban már-már irigyeljük, bármilyen megrázó a sorsa. Meghat és megnevettet. Ha a regényt befejezve úgy érezzük, ideje fölhívnunk a saját anyánkat, jó nyomon járunk – a szerző írói nyílvesszeje célba talált.
*********
„Nem voltam képes abbahagyni a röhögést, bökdösött pedig a Zsuzsa, bámult rám a Sári, a Julcsi, meg az egész gyásznép, az a másfél tucatnyi ember, aki eljött anya temetésére
Rávallott ez az utolsó tréfa, és persze rám, észrevehettem volna a halotti anyakönyvi kivonaton, hogy téves az évszám, anya fiatalítási célból a születési évét átjavította a személyijében, azt vették alapul, észrevehettem volna a sírkövesnél is, de én nem szoktam észrevenni azt, amit kéne, vagy csak későn, túl későn, így hát anya életéből végleg elveszett tíz év, s a veszteséget márványba vésték az örökkévalóságnak, pontosabban tíz évre, urnafülke esetén ennyi a porladási idő, jaj, nehogy elfelejtsem meghosszabbítani, ahogyan anya felejtette el apát, illetve ahogyan mindannyian elfelejtettük
Kár, hogy csak MOST kezdek rájönni, hogy alapjában véve jópofa nő lehetett az anyám
KÁR, hogy csak most kezdem IRIGYELNI, amiért annyira BÁTRAN élt, ahogyan én sose mertem
DE JÓ VOLNA ÚJRAKEZDENI
DE JÓ VOLNA, HA NEM EZ LENNE A VÉGE”
Vámos Miklós: Anya csak egy van
(Részlet a könyvből)
1.
A halálnak van humorérzéke.
A halálnak van umorérzéke.
A halálnak van morérzéke.
A halálnak van orérzéke.
A halálnak van rérzéke.
A halálnak van érzéke.
A halálnak van rzéke.
A halálnak van zéke.
A halálnak van éke.
A halálnak van ke.
A halálnak van e.
A halálnak van
dülleszti majd a szemét a hülye fiam
az én lacikám, akinek énvelem kapcsolatban semmi nem elég jó
még a nevünk se felelt meg őneki, művésznevet választott magának
most aztán dülleszti majd a szemét
se köpni, se nyelni nem tud
na ja! erre nem számított
hiába mondta neki a doktor bartosik gizella, hogy erre föl kell készülni, mert ez vele jár
ő persze mindig mindent jobban tud, és a doktor bartosik gizellának viszont soha se lehet igaza, pusztán csak azért, mert a hülye fiamnak ellenszenves, ami viszont kölcsönös
nna, most bámulhatsz, lacika, vakargathatod a kopaszodó fejed, bajban vagy, jól kitolt veled az anyád, intézkedjél, ha tudsz, de gyorsan! különben késő, hahaha
a hülye lányomtól nem is vártam mást, sajnos, ő szellemileg kissé visszamaradottra sikerült, megszületésétől fogva ilyen, erről én nem tehetek, így akarta az isten, az allah, a buddha vagy a rosseb tudja ki a frász, mindig probléma volt a sárikával, az óvodában az általános iskolában, a gimnáziumban, kész csoda, hogy egyáltalán le tudott érettségizni
sárikával rengeteget kellett kínlódnia az én bandikámnak, isten nyugosztalja, a bandi persze jobban szerette volna, ha ez is énrám marad, ha én tanulok a sárikával azok után, hogy hazajöttem a főmavtól, bevásároltam, főztem, mostam, takarítottam, tisztára nyaltam a seggét az egész rohadt szent családnak, csakhogy mire én tisztára nyaltam a seggét az egész rohadt szent családnak, már öreg este lett, sárikának le kellett feküdnie
az én életem nem volt habostorta, hehe, kevés öröm jutott, kislánykoromban igazán nem így képzeltem, de hát ez van, ezt kell szeretni, én aztán gürcöltem eleget, és mi az eredménye? semmi, illetve legföljebb egy nagy büdös nulla, ahogyan a rubányi főmérnök mondogatta, aki a főnököm volt a főmavnál, de már vagy három éve meghalt gégerák végett, ki is akartam menni a temetésére, mert ugyan gyűlöltem, mivel rettenetes egy hajcsár volt, viszont a lánya annyit azért megérdemel, hogy kondoleáljak neki, ő nem tehet arról, hogy az apja, a rubányi főmérnök úrelvtárs szörnyű despota volt
a lányával folyton büszkélkedett a rubányi főmérnök, mesélte, hogy kitűnőre érettségizett a kis otika, mutogatta a fényképeket, fölvették a fogorvosi karra a kis otikát, azután népköztársasági ösztöndíjas lett a kis otika, és a végén persze vörös diplomával végzett a kis otika, addigra el is jegyezték, a vőlegénye motorcsónakozási világbajnok vagy csónakmotorozási világbajnok, édes mindegy, fő, hogy végül összeházasodtak, és a motorcsónakozási világbajnok, aki egyébként valamilyen mérnök, külföldi kiküldetésbe mehetett olaszországba, vitte magával a kis otikát, szóval, volt otika, nincs otika, és a rubányi főmérnök minden hétfő délelőtt felhívta az irodából, bezárkózott a főmérnöki szobájába, hogy mi ne vegyük észre, de pedig úgyis tudta mindenki
folyton túlóráztatott a rubányi főmérnök, mintha éppenséggel nem lett volna tökmindegy, hogy pontosan tartjuk-e nyilván az utosz és a zetor traktorok alkatrészigényét, az orosz meg a csehszlovák elvtársak úgyis csak annyi pótalkatrészt küldtek, amennyit kedvük tartotta, vagy amennyi éppen volt nekik, ehhez képest a rubányi főmérnök kigyötörte a lelkünket, hogy legyenek napra készen a kartonok, melyekre piros ceruzával kellett ráírni, ami kifogyott, kékkel az utánrendelést, és zölddel, ami megérkezett, a leggyakoribb hiánycikk a himbatengely volt, édes istenem, mi lehet az a himbatengely? micsoda baromi szó
egy este bevittem magammal lacikámat az irodába, amikor éppen megint rámsózott valami sürgős postamunkát a rubányi főmérnök, az ilyesmivel mindig megtalált, mert én olyan jó húzó ló voltam, lacika az írógéppel játszott, pötyögtetett valamit, kiderült, hogy a rubányi főmérnöknek írt egy komoly, hivatalos levelet, melyben fölszólította, ne dolgoztassa olyan sokat az anyut, mert az anyura nekünk is szükségünk van! – kicsi korában még szüksége volt rám, akkor még nagyon szeretett
A halálnak van humorérzéke.
Van bizony, gondolta Ladó, akinek a rendes nevére már csak egy-két gyerekkori barátja emlékezett. Művészneve a bürokratikus engedélyezési eljárás után bekerült a személyi igazolványába, ám azt se használták túl sokan. Egy kollégája keresztelte el Ladónak, egy tévéműsorban, melyben ő az adókról poénkodott. Rajtaragadt. A rendőrök többsége is tudta, hogy ő a Ladó. A vicces Ladó.
Művész úr, mongyon má valami jó viccet, hagy nevessünk!
Civilben nincs humorérzékem, gondolta ilyenkor a vicces Ladó, mondani nem merte. Úgyse hinnék el.
Egyetlen ember hívta Lacinak, sőt Lacikának: az anyja. Néha Lacpacnak. Utálta mind a hármat.
Gyakran elképzelte az anyja halálát. Sejtette, ez sem véletlen.
Látta az anyját valamiféle kórházban (az apja is kórházban végezte), kiterítve a kétes fehérségű lepedőn, egyik kezén elhanyagoltak a körmök, másikon gondosan manikűrözve és vérvörösre lakkozva, a fehérköpenyes orvos a pulzusát méri, azután csak annyit mond: sajnálom, Ladó úr, nincs semmi remény! Ő meg várja, hogy a keszeg férfi arcára a következő pillanatban cinkos mosoly terüljön: na, jó, most akkor mongyon má valami jó viccet a művész úr!
Hagy nevessünk!
sárikám jött ide, véletlenül állított be
megérzés
mind a kettőnek kulcsa van, sárika sokáig vacakolt a zárral, ebből tudtam, hogy ő az, több mint egy éve itt lakom, de a hülye lányomnak még nem sikerült megtanulnia, hogy az alsó zár az ellenkező irányba nyílik, ez az egyszerű kis tény meghaladja az ő egyszerű kis felfogóképességét, mindig hosszan szarakodik a kulccsal, közben morog magában, behallatszik, általában inkább kimegyek ajtót nyitni, csak hagyja abba, idegesít a morgása, jelenlegi helyzetemben viszont aligha mehetek elébe, a kisujjam se tudom megmoccantani
sárika betrappog a tűsarkain, bumm-bumm-bumm, az se zavarja, hogy esetleg fölébreszt, nem tudhatja, mit csinálok én, hátha épp szieztázok, a hülye lányomnak fogalma sincs arról, mi az a tapintat, ez a szó teljességgel hiányzik az ő szótárából, mindig is hiányzott, becsörtet, megáll a szoba közepén, észrevesz, azt mondja bambán: alszik
odajön hozzám, a pofámba bámul, nem tudja, mit csináljon, vizslat egy darabig a gülü szemével, aztán az órájára néz, megint rám, végül a homlokomra ereszti a tenyerét, mintha arra volna kíváncsi, lázas vagyok-e, pedig ő a saját gyerekein se veszi észre így, kézrátétellel, mindig énnekem tűnt föl: sárikám, nem meleg ez a gyerek? – mire ő elbődült: ugyan, anyu
nna, most mi lesz
anyu, mondja tétován, anyu, anyu! persze, nem moccanok, tagjaimat gomolygó ködnek érzem, látásom is bizonytalan, na ja, csukott szemhéjjal nehéz, azt azért érzékelem, hogy egészen közel hajol hozzám, s ugyanazzal a hangsúllyal anyuzik tovább
mit remél? mire vár? miért nem csinál végre valamit? – persze, egész életében ilyen tehetetlen volt az én sárikám, egy nagy rakás szerencsétlenség, anyu, mondja újra meg újra, hátha mégis történik valami, halálos
megint a homlokomra nyomja a kezét, de nem tűnik föl neki, hogy a kelleténél hűvösebb, figyeli egy darabig lanyha lélegzetvételem, aztán faképnél hagy, kislattyog a konyhába, óriási, mi a rossebet akarhat ott? talán éhes? – hallom, amint nyitja-csukja a jégszekrényt, remek, mi járhat abban a tök fejében? – a végén még nekilát főzőcskézni, miközben én itt fekszem és hűlök kifele
újra itt van, újra anyuzik, brávó, lányom, próbálkozzál csak, tralalalala, nem vagyok ideges, fő a nyugalom, száz évig élek én, ha így folytatom
nahiszen
arcomon csak mosoly lehet és derű, mert az élet végsősoron naccerű, tirararamm
végre-valahára eszébe jutott, hogy fölhívja az öccsét, soha életében nem volt egyetlen önálló gondolata sem, az apját macerálta, amíg élt, aztán ez a szerep a fiamnak jutott, aki még gyatrábban töltötte be, mint az én szegény bandikám, és persze itt voltam én, a lányom örökös biztonsági hálója, énrám azért mindig számíthatott, ha esett, ha fújt, ebből kiindulva velem szemben mindent megengedett magának, mert anya csak egy van, úristen, mennyit nyeltem én tőle, mennyit hisztériázott, mennyit ordítozott, mennyit csapkodta az ajtót
nyeltem én mindig mindenkitől, a hülye fiam is örökké belémtörölte a lábát, engem szégyellni kell, sehova nem lehet elvinni, mindenhová azt az erőszakos feleségét cipeli, én lehetőleg ne zavarjam a köreit, mert ő ugye népszerű ember, árthat a hírnevének, hogy az anyja csak egy egyszerű asszony, aki nem járt egyetemre, egész életét a pótalkatrészek kartonjai között töltötte a főmavnál
örökké átszervezték a vállalatot a fejem fölött, a végén már agrokomplexnek hívták, onnét százalékoltak le ideg alapon, a mániás depresszió végett, a doktor bartosik gizella szakvéleménye alapján, de ha a hülye fiamra hallgatok, máig is ott körmölöm a számokat a rohadt kartonokra, mennyit ijesztgetett, hogy halálra unom magamat a nyugdíjban, én, aki soha életemben egyetlen percig se unatkoztam
igaz, azóta már mindenképp elküldtek volna nyugdíjba, mostanába a fiatalokat is kirugdossák, mehetnek munkanélküli segélyre, a rubányi főmérnököt is nyugdíjazták volna, ha el nem haláloz orvul, lehet mondani, hogy pont a legjobbkor jött neki a gégerák, ami viszont egy olyan igazi ronda betegség, bár állítólag ő nem szenvedett sokat, viszonylag hamar beadta a kulcsot, isten nyugosztalja, holtakról jót vagy semmit
sárikámnak mázlija van, otthon találta az öccsét, mi több, a fiam kegyeskedett fölvenni a telefont, rendszerint arra se hajlandó, vagy az üzenetrögzítőjét kapcsolja be, vagy az erőszakos feleségét, szerintem ő volt a legelső a városban, aki megvette magának az üzenetrögzítőt, legalább tíz éve hozta haza a legelsőt párizsból, aztán mindig modernebbre cserélte, az egyik kiszuperált masinát nekem adta, folyton veszekszik, hogy miért nem kapcsolom be, de nem kapcsolom be, mert nem tudom, hogyan kell, viszont ezt se mondom el neki, nem akarom, hogy visszafelé szedje a levegőt és lamentáljon itt: jaj, anyu, hát százszor elmagyaráztam, figyelj ide, megmutatom, most írd le! – juszt se nem írom le, engem nem érdekel, miért olyan fontos, hogy akkor is megtaláljanak az emberek, amikor nem találnak meg? marhaság, ő persze azért akarja, hogy ha ő kegyeskedik fölhívni, hagyhasson üzenetet, pedig olyan ritkán jut eszébe, hogy fölhívjon, ennek igazán nincs jelentősége, különben is, ha nem vagyok itthon, vegye magának a fáradságot és hívjon újra, mégiscsak én vagyok az anyja
a mostani üzenetrögzítője már faxolni is tud, természetesen, őneki minden ilyen mehanusz dolog kell, a zsebtelefontól az elektromos fogkeféig, és olyan mérhetetlen magaslatról tudja lenézni mindazokat, akik nem rendelkeznek mindezekkel a cuccokkal, hogy az ember szinte szégyelli magát, pedig mire jó az, ha elemek mozgatják a fogkefét? amíg az ember él, annyi ereje csak marad, hogy megmossa a fogát elektromos segédlet nélkül, már akinek van még mit mosnia, ezt a témát inkább hagyjuk, mindenesetre az én fiam orrvérzést kap, ha nincs neki odahaza a legmodernebb magnó, meg az a cédé, meg a kompúter, satöbbi, a gépeket imádja, semmi mást
á, én már nem is szeretem fölhívni, ki kíváncsi arra, hogy az a nő kelletlenkedjék a telefonban, amint meghallom a rekedt hangját, szívesen lecsapnám a kagylót, hálóó, itt zsuzsa vagyok, harsogja, olyan határozottan, mintha attól félne, kétségbe vonom, hogy ő a zsuzsa, vagy hogy ott van, jó vicc, tudom, hogy ott van, hol legyen, ha már egyszer a hülye fiam feleségül vette, nem törődve azzal, hogy nekem mi a véleményem, én őneki nem számítok, úgyszólván nem is létezem
ha fölmegyek hozzájuk, az én lacikám tíz perc után visszavonul a személyzeti szobába, mert őneki mindig dolgoznia kell, közben pedig nem is csinál semmit, az íróasztalához se ül oda, csak fekszik hanyatt a szőnyegen, állítólag gondolkozik, miért kell neki gondolkoznia, pont amikor látogatóba jön az anyja? ő gondolkozik, én meg jobb híján beszélgessek a hálóó, itt zsuzsa vagyok!-kal, a kedvenc unokám, a kis julcsi, ő volt az első, régebben bálványozott, imádta a nagyiját, most meg? úgy bánik velem, mint egy súlyosan beteg emberrel, annyira kedves és tapintatos, hogy az már szinte fáj, nyilván erre tanítják, képzelem, miket mesélhetnek neki rólam, meg a többinek is, eh, bánom is én
jaj, ez az én szerencsétlen sárikám még arra se képes, hogy értelmesen elmagyarázza a telefonban az öccsének, hogy mi a helyzet, persze, a hülye fiam is éri a pénzét, nyilván egyre újabb kérdéseket tesz föl, ahogy szokta, mert esze ágában sincs idejönni, azt szeretné, ha sárika békén hagyná, ha megoldaná a dolgot nélküle, sárika azonban a szokott formáját hozza, alszik az anyu, nem tudom fölébreszteni! – ismétli már vagy negyedszer, jól van, lányom, ismétlés a tudás anyja, beszélgessetek csak, véreim, kényelmesen, ráérősen, majd alszom én, ha végetér a kín
odalépne az ágyhoz, de a telefonzsinór összegubancolódott, rángatja, ahelyett hogy kitekerné, így nem fog menni, ezt őneki külön meg kellene mondani, mindegy, majd csak rádöbben a végén, á, nem, az én sárikám nem döbben rá, cibálja rendületlenül, ha így folytatja, sikerül majd kirántania a dugaszból, az is megeshet, hogy kitépi a dugaszt a falból, egyszer már én is kitéptem, amikor a bélosszal állt a balhé, rég volt, csúnya volt, tán igaz se volt
