„Tiszta, nyílt, de acélos tekintete mintha mindig a lényeget fürkészné a felszín látszat-takarója mögött.” Vaszary János, a magyar avantgárd festészet kiemelkedő alakja százötven éve, 1867. november 30-án született Kaposváron.
Gauguin művészete volt a kiindulópontja a Nabis („próféták”) csoport (Pierre Bonnard, Éduard Vuillard, Maurice Denis, Felix Vallotton, Rippl-Rónai József, Vaszary János, Paul-Élie Ranson, Aristide Maillol) festőinek, szobrászainak.
Vaszary János 1904 körül készült Önarcképén a művész szuggesztív pillantása ragadja meg a nézőt, írja Plesznivy Edit művészettörténész a festőről írt életrajzban. „Tiszta, nyílt, de acélos tekintete mintha mindig a lényeget fürkészné a felszín látszat-takarója mögött” – írta róla egy kortársa.
A művész kényesen elegáns megjelenése, tartózkodó viselkedése és szárnyalóan nyitott alkotói magatartása, bensőjének forrongó hevülete között feszülő kettősséget pedig így jellemezte egy másik írás: „Arisztokratikusan udvarias. Feszes, kimért, kemény […] Olvasáskor lornyont használ. Az öltözködése, étele-itala, életformájának külső maszkja: egy rendes, pontosságra beidegződött, órákkal, percekkel és számjegyekkel számoló nyárspolgáré – noteszében címek vannak és házszámok és összegek, vonatköltség oda-vissza, és feljegyzések szőnyegről, ruhaszövetről. Holott vére minden cseppjében lázadó és lázító, elégületlen és elégületlenségre szító, egy fogságát lehántani akaró előkelő rablélek forradalmár.” Lényének sokak által leírt eruptív ereje az utókor számára leginkább expresszív korszakának vastagon felkent olajmasszáiból, izzó színeiből, ecsetkezelésének vágtató lendületéből és művészeti írásainak sokszor szenvedélyes hangjából válik érzékelhetővé.
Vaszary János 1867. november 30-án született Kaposváron Vaszary Mihály és Szabó Kornélia gyermekeként. Nagybátyja Vaszary Kolos esztergomi érsek volt. A pesti Mintarajziskolában Székely Bertalan és Greguss János festőművészeknél kezdte tanulmányait.
Az 1896-os Ezredéves Országos Millenniumi Kiállításon A forrásnál című – napjainkban lappangó – festményét bronzéremmel jutalmazták, majd két évvel később elnyerte az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat 200 forintos díját. Az elismerés a magyar szecesszió emblematikus művének, az Aranykornak szólt, mely akadémikus alkotások tömegében került először közönség elé a Műcsarnok 1898-as tavaszi nemzetközi kiállításán. A képet beválogatták a legrangosabb nemzetközi seregszemlére, az 1900-as párizsi világkiállításra is, ahol a zsűri bronzéremmel jutalmazta. Vaszary stílusa induló éveitől haláláig sok változáson ment keresztül, az Art Nouveau-tól a poszt-impresszionizmusig. Az Art Nouveau korszaka rövid volt, mégis egyik főművét, az Aranykort ebben a stílusban készítette. A festmény nosztalgikus vágyódást fejez ki az elveszett paradicsom után. A festmény keretét is a festő készítette, ennek indaszerű díszítése a festmény elégikus, látomásszerű tájképe folytatásaként hat.
1887 után Münchenben a német historizmus mestereinél, Gabriel von Hacklnál és Ludwig von Löfftznél tanult, majd Párizsba ment, ahol 1899-ben beiratkozott a Julian Akadémiára. Korai művein a historizmus mellett a szecesszió francia változata, az art nouveau hatása figyelhető meg (Bizánci Madonna, Aranykor).
A nagybányai iskolával, a művésztelep Hollósy Simon körül csoportosuló festőivel való megismerkedése is meghatározó jelentőségű művészi fejlődése szempontjából. Az akkoriban divatos plein air (francia – „nyílt levegő”), a szabadban festés, a pillanatnyi látvány, az igazi, harsány színek, a műtermek mesterséges színvilága helyett, az impresszionizmushoz közelítette művei tartalmát és látványvilágát (Ébredés, Parkban).
Pályáját ugyanakkor végigkísérik a biztos kézzel vászonra vitt realista életképek is. 1905-ben már beérkezett festőművész, a Részes aratók című festményét Ferenc József a budai vár részére vásárolta meg. A velencei nemzetközi művészeti kiállításon gobelinjei, függönyei, bútorkárpitjai és festményei szerepelnek. Az olasz állam megvásárolja Öregek című képét. „De az ifjúság mennyire más, az öreg kor is mennyire más. Egy öreg pár üldögél a léczes kerítés előtt. Pihennek, gondolkoznak. Az asszony ölében az imádságos könyv jobbjával gondolkodón támasztja föl fejét. A férfi térdén teszi össze kezét és elmélyed magában” – írták a Vasárnapi Újságban.
Ugyanebben az évben, november 5-én házasságot kötött, feleségével, Rosenbach Máriával, „Mimivel” Tatán vásároltak telket, melyre a híres építész Toroczkai Wigand Ede tervezett műteremházat (1911), ahol a művész haláláig gyakran tartózkodott. Az erdélyi motívumokat az angol szecesszióval szerves egységbe fegyelmező épület kertjében és a környéken számos híres művét alkotta meg (Nő kerti székben, Tatai park, Lovasok a parkban).
Az I. világháború idején haditudósítóként megrázó erejű művekben ábrázolta a katonák megpróbáltatásait. 1914–1916 között a Balkánra és az északi, galíciai hadszíntérre vezénylik. Ott készült grafikai lapjain a hadi események, a csapatmozgások és magyar, bolgár, szerb, török, bosnyák, albán és orosz katonák sorakoznak, emellett dokumentum értékű vázlatfüzeteibe rögzíti a látottakat (Tevekaraván). Rendszeresen részt vesz a Sajtóhadiszállás monarchiaszerte megrendezett kiállításain. Az átélt megpróbáltatások drámai erejű festmények megalkotására is késztetik. Háborús naplójában olvashatók az alábbi sorok: „Csend–csend: a házak ablakai mind nyitva – hátrahagyott bútorok, szalma, rongy, vakolathulladékok a földön. Az egyik udvarban egy félig összetört halottas szekér, mellette Singer varrógép. […] Ezek a házból udvarra, utcára kirángatott bútorok mindennél dramatikusabban szólnak: mint a hullának a belei…”
Vaszary Jánosnak s egyúttal a korszak háborús műveinek egyik kiemelkedő példája a 1916-os Katonák hóban című olajfestmény. Vaszary a háborút a kiszolgáltatott tömegek oldaláról szemlélte, éppen mint Mednyánszky László. Harctéri élményeit mesterien sűríti és fokozza drámaivá a téma megválasztásával. A képen a fagyhalállal és végső kimerüléssel küzdő embercsoport hóval és széllel viaskodva, hegynek fölfelé halad, egyik összeeső bajtársukat támogatva. A művész az életért való harc e komor ábrázolásában szinte teljesen lemond a színekről, csupán a fekete-fehér árnyalatait alkalmazza. Az íj alakban meghajló, átlósan komponált sötét csoportot elölről és hátulról a hó tömegének hasonló formájú fehér foltja veszi közre. A sötét rongyok közül kivillan, meggyötört arcok, a széles, indulatos ecsetkezelés, a felrázó, cselekvésre késztető hang a kor követelményeire érzékenyen reagáló festő expresszionista korszakát készíti elő.
Első önálló kiállítását 1906-ban rendezték meg a Nemzeti Szalonban, gyűjteményes tárlatát 1933-ban Debrecenben. Az 1928. évi XVI. velencei nemzetközi kiállítás magyar anyagának elrendezését Vaszary szervezte, munkája elismeréseképpen olasz állami díjjal tüntették ki, Virágcsendélet c. képét pedig megvásárolta az olasz állam. 1922-ben Természetlátás és képszerűség címmel könyve jelent meg művészeti elveiről. Az Est-lapok számára grafikákat és illusztrációkat készített, és a szaklapok mellett művészetfelfogását is ezekben az újságokban fejtette ki. A művész és a művészeti stílus megválasztásának szabadságáról értekezett, illetve a századforduló festészeti irányzatait ismertette és értékelte.
Vaszary személyisége és művészete közötti ambivalencia e korszakában különösen szembetűnő. Sziporkázó képciklusai alapján nagyvilági bohém festőnek képzelhetnénk, azonban a baráti visszaemlékezések visszahúzódó, zárkózott művészt rajzolnak elénk. „Visszavonult ember volt, a társas élet örömeit mintha megvetette volna. Azok közé tartozott, akik gondolataik, terveik fellegvárában élnek és csak kevesek számára eresztik le a felvonóhidat” – eleveníti fel alakját 1939-ben Petrovics Elek.
1920-tól a Lyka Károly által újjászervezett Képzőművészeti Főiskola tanára volt 1932-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig, ezután magániskolában tanított. Támogatta az új képzőművészeti irányzatokat, az avantgárd mozgalmat. 1923-ban főiskolai tanárként alapította meg az Új Művészek Egyesületét (Bene Géza, Ecsődi Ákos, Gadányi Jenő, Hincz Gyula, Kádár Béla, Miháltz Pál, Vilt Tibor). A Képzőművészek Új Társaságának (KÚT) tagjaként éppen modernizmusa volt az, ami ellentétben állt a főiskola hagyományos szellemiségével. Az 1924-től 1949-ig működött KÚT művészei a Nyolcak örökösének vallották magukat, és a francia posztimpresszionizmushoz, a kubizmushoz, a német expresszionizmushoz álltak közel.
Kiváló művész volt, azon kevesek egyike, aki számos műfajban alkotott maradandót, és aki akkor is magabiztosan kezelte a tollat, ha nem rajzolni, hanem írni kellett vele. Munkássága nagy hatást gyakorolt a magyar avantgárd törekvésekre. Több képe külföldi múzeumokban található. 1939. április 19-én Budapesten halt meg, Farkasréten ravatalozták fel, majd április 22-én Tatán helyezték örök nyugalomra.
1961-ben a Magyar Nemzeti Galériában rendezték gyűjteményes kiállítást műveiből. 2007 őszén műveiből újabb, emlékezetes tárlat nyílt, a rendezők csaknem minden jelentős művét összegyűjtötték, úgyhogy a látogató valóban képet alkothatott munkásságáról.
