Többek között Ady, Móricz, József Attila felfedezője és támogatója volt a 70 éve, 1949. augusztus 3-án elhunyt Veigelsberg Hugó, azaz Ignotus, a magyar kritikatörténelem meghatározó alakja, a Nyugat egyik alapítója és első húsz évében a folyóirat főszerkesztője.
„A városi költészet egyik kiemelkedő képviselője, a modern magyar irodalom szervezője: hatalmas szerepe volt abban, hogy a Nyugat aranynemzedéke világszínvonalra emelte a magyar irodalmat. L’art pour l’art definiálta művészetét, szemben állt a maradisággal, a haladás híve volt. Az „Ignotus” kezdetben írói álneve volt, de 1907-ben törvényesen is fölvette ezt a nevet: előbb Ignotus-Veigelsberg Hugó, utóbb Ignotus Hugó alakban.” (Budapesti Újságírók Almanachja, 1908)
Az író, szerkesztő, akit „csak” Ignotusként emlegetünk, Veigelsberg Hugó néven 1869. november 2-án (egyes források szerint november 17-én) született egy német nyelvű pesti zsidó családban. Apja, a népszerű Pester Lloyd című újság főszerkesztője nagy súlyt helyezett fia neveltetésére, aki elvégezte a budapesti egyetem jogi karát, de már ekkor is inkább az irodalommal és a művészetekkel foglalkozott.
Írásai Ignotus (latinul ismeretlen) néven jelentek meg, később polgári nevének is ezt választotta. A Hét munkatársa lett, a Magyar Hírlap riportereként a világ számos helyéről tudósított, majd 1906-ban Szerda címmel folyóiratot alapított. Huszonkét évesen napvilágot látott verses regénye A slemil keservei címmel. A nagyváros életét, hangulatát egy félszeg fiatalember szerelmi viszontagságain át bemutató mű nagy feltűnést keltett, még az irodalmi élet nagyhatalmú formálója, az egyébként konzervatív ízlésű Gyulai Pál is elismerően nyilatkozott róla.
IGNOTUS: VERS
Alig kezdtem: ködök ereszkednek
Nap a napnak gondolatlan sirt ás,
Ami tegnap ökölemelés volt,
Ma bizony jó, ha szájrándítás.
Innen is, onnan is kezem lehanyatlik
Ahogy, idegen, magam elé nézek,
El sem mentem: más ül a helyemben,
S ajkam elernyed, ahogy fütyörészek.
Egyre-kettőre lekopik rólam,
Amit tudtam, amit akartam
Magam is alig emlékszem magamra,
S mire meghalok, rég meghaltam.
(1908)
A költő azonban elhallgatott, élete hátralévő majdnem hat évtizede alatt csak két verseskötetet adott ki, a Nyugatban alig húsz költeménye jelent meg. Ebben közrejátszott, hogy az elsők között fedezte fel Ady Endre zsenijét, s az ő művei mellett jelentéktelennek érezte magát. Kiváló novellákat is írt, de ezekből is csak egy kötetre futotta: hivatásának a kritikát és az irodalomszervezést választotta.
1908-ban a Nyugat egyik alapítója lett, az első számba Kelet népe címmel ő írta a programadó cikket. Biztos, a közízléssel számos alkalommal szembehelyezkedő ízlés, kiváló stílusérzék jellemezte. Úgy vélte, bármely mű jó lehet, ha abban a művészi mondanivaló a tehetség révén tökéletes kifejezést nyer – azaz
„A művészetnek csak egy törvénye van: csinálj, amit akarsz, ha meg tudod csinálni”.
Szellemi szabadsága, megérzésekre alapuló kritikai módszere számos politikai és irodalmi konfliktusba sodorta, de arra is képessé tette, hogy az új tehetségeket (Ady, Móricz, József Attila) felfedezze és támogassa.
„Új irodalomról s új közönségről beszéltem – s a Nyugattal kapcsolatban szokás az ugynevezett modernságot emlegetni, hol dicsérően, hol gúnyosan. A dicséretet vállaljuk, a gúnytól nem félünk, de a modernság nem jelent nálunk egyebet, mint, hogy nagy képet mondjak, a természetben a cél jelent, nem eleve és szándékosan kitűzött, hanem utólag és szükségképen adódott, mivel a Nyugat kaput nyit minden tehetségnek s érdeklődésnek, ezeknek természetéből adódik, hogy tartalomra az jelentkezik benne, ami a mai embereket foglalkoztatja, s úgy jelentkezik formára, ahogy az ő idegzetükben rezzen egészszé. De a Nyugat számára ez a fő: a tehetségek, az érdeklődések s a meggyőződések szabadsága, nem akar sem irányt, sem iskolát, sem külön evengyéliomot jelenteni, még kevésbé mintegy föltétlenül megszabni azoknak, akik hasábjait felkeresik, vagy, elég gyakran, hasábjaira menekülnek. Sem a Nyugat ugynevezett hangja, sem egy-egy emberének módja nem parancs a többiek számára, sőt aki ilyen parancsot elfogad, az már nem maga is valaki, tehát aligha lehet joga közönség elé állani s a közönségnek aligha lehet oka érdeklődéssel fordulni feléje… Mindez különben szintén nem ujság a Nyugatnak sem írói, sem olvasói előtt, – s mikor e szemle régi útjának uj fordulójára ér: kérem, törődjenek vele a régi szeretettel s álljanak helyt érte a régi kitartással.” (Ignotus: A Nyugat olvasóihoz, 1912)
Az első világháború után a forradalmaktól idegen maradt, az ellenforradalom elől Bécsbe emigrált. A távolból is nyomon követte az irodalmi élet alakulását, rendre küldte haza kritikáit, a Nyugat 1924-ben, írói jubileumán különszámmal tisztelgett előtte. 1929-ben, Osvát Ernő halála után Babits arra hivatkozva, hogy Ignotus gyakori külföldi útjai miatt nem vesz részt a szerkesztésben, levetette nevét a Nyugat címlapjáról, ezután ők ketten hosszas vitába bonyolódtak. Ignotus a fenyegető fasizmus elől New Yorkba emigrált, itt filmeket írt és elnyerte a város irodalmi nagydíját.
1948-ban, idősen és betegen tért haza, itthon utolsó elismerésként megkapta a Pro arte kitüntetést. Ignotus nyolcvan évesen, 1949. augusztus 3-án halt meg, hamvai a Kerepesi temetőben pihennek, emlékét utca is őrzi Budapesten. Fia, Ignotus Pál a két világháború közötti haladó magyar irodalom kiemelkedő kritikusa, publicistája volt: 1936-ban József Attilával együtt megalapította és kezdetben vele közösen szerkesztette a Szép Szó című folyóiratot, később társszerkesztőként Fejtő Ferenc csatlakozott hozzájuk.
