„Egyszer néznénk farkas-szemet, / Kivoltunkat egyszer lássuk, / Horkantan egyszer hadd legyünk / Egymásnak kemény Messiásuk.” Ezen a héten a 143 éve született Ady Endre gyönyörű versét ajánljuk.
Noha kitűnni, elsőnek lenni kívánt – ahogyan legtöbb kortársa, köztük Móricz Zsigmond, Karinthy Frigyes, Füst Milán, Balázs Béla vagy akár Kosztolányi Dezső és Csáth Géza -, Ady is folyamatosan fenntartotta tervét és álmát egy személyes és irodalmi szintű prózai naplóról.
Ady újításai – a tematikus ciklusokra épülő kompozíciók, az énközpontúság, a halál közeliség, a szerelmi kapcsolat nyers, kendőzetlen ábrázolása, a magyar költészetben addig ismeretlen erejű jelképiség, valamint a halál középponti szerepe mellett az istenkeresés és a társadalomkritika, a pénz, a forradalmiság is erős hangsúlyt kapott.
Ady páratlanul öntudatos költő volt, érezte alkotásai nehézségeit és korlátait, és önkritikája találóbb volt, mint bármely más kritikusé. Ez a vers a Nyugatban 1910-ben Az elfelejtett arcok címmel jelent meg, az A minden-titkok versei című kötetben Az elrejtett arcok címmel.
Ady Endre, akinek nagyszabású lírája forradalmasította a 20. század magyar költészetét 1877. november 22-én született Érmindszenten és 1919. január 27-én halt meg Budapesten.
ADY ENDRE: AZ ELREJTETT ARCOK
Bosszús, bolond, béna vagyok,
Aki bírtam annyi harcot
S kit a farkas-szem meg nem ölt,
Megölnek az elrejtett arcok.
Mint orvok, úgy rejtőznek el
Titok-takarókba zárva.
Néhány nyár óta nincsen arc,
Csak csúfolódó, csúnya lárva.
Én már alig-alig birom,
Talán mert érzem a végem:
Medréből tán holnap kicsap
Az én dagadt őszinteségem.
Közel és távol hazugak,
Gúnyos rejtők csúf csapatja,
Szép volna látni e hadat:
A lárva-bontást hogy fogadja.
Hiszen semmit se akarok,
Csak csúf lárvákat levenni
S látni meztelen arcokat,
Melyeken nincs mez, festék, semmi.
Egyszer néznénk farkasszemet,
Kivoltunkat egyszer lássuk,
Horkantan egyszer hadd legyünk
Egymásnak kemény Messiásuk.
(1910)
