105 éve, 1919. szeptember 11-én halt meg Csáth Géza író, zenekritikus, zeneszerző, kiváló grafikus és orvos, a múlt század első évtizedében kibontakozó irodalmi modernség egyik legjelentősebb alakja.
“Az anyag, az érzékek írója volt, a testé, a fájdalomé, a gyönyöré, de mindenek felett annak a kísérletezésnek az írója, melybe belepusztul a test” – írta róla Illés Endre.
Csáth Géza Brenner József néven született 1887. február 13-án egy jómódú szabadkai polgárcsaládban, unokabátyja Kosztolányi Dezső volt. Hegedűművésznek készült, érettségi után a pesti Zeneakadémiára jelentkezett, de elutasították, ekkor iratkozott be az orvostudományi egyetemre. Harmadéves korában a Budapesti Naplóhoz szegődött tárcaírónak és zenekritikusnak.
„Mi az az ok, amely megakadályozza, hogy a tudós befejezze munkáját, a művész kidolgozza terveit, az apák felneveljék gyermekeiket? Én rájöttem, hogy mi. Végtelen egyszerű a dolog. Miért múlik el az idő? – ez az első kérdés.
Hallgasson ide. Hát először is, nem az idő múlik, hanem – mi.” (Csáth Géza: A sebész)
1908-tól a Nyugatban is megjelentek novellái, zenei tárgyú cikkei, első novelláskötetét is ebben az évben publikálta A varázsló kertje címmel. Ő maga is sokat komponált, ám az hosszú évtizedekig titokban maradt. Bartók és Kodály első méltatói közé tartozott.
1909-ben lediplomázott, és a neves elmegyógyász, Moravcsik Ernő vezette ideg- és elmeklinika gyakornoka lett. Itteni élményei szervesen beépültek írásműveibe, az elsők között foglalkozott a freudi pszichoanalízis elméletével.
1910 áprilisában tuberkulózis gyanújával orvoshoz fordult, és amikor – tévesen – megerősítették a diagnózist, kétségbeesésében a morfiumhoz menekült. A morfium pusztító szenvedélye lett, halálos öleléséből többé nem tudott megszabadulni, hiába próbálkozott többször elvonókúrával.
„Vannak ilyen emberek. Saját maguk előtt szégyenlik, ha valakinek a szeretetét vagy a barátságát keresnék. Kívül hideg a bőrük, mint a kígyóé, és izzad a kezük, de belül fáj nekik az elhagyatottságuk, és a dacuk befelé fúrja a szívüket. Mindenkiben megszimatolják az irtózást, az undort és az ellenszenvet, amelyet csúnyaságukkal, kedélytelenségükkel fölkeltenek. Érzik, látják, hogy nincs menekvés, hogy szerencsétlenségre, nyomorúságra, magányra, ellenszenvre vannak ítélve születésük óta.” (Csáth Géza: A varázsló halála)
1910-ben Ótátrafüreden fürdőorvosként dolgozott, itt ismerte meg Jónás Olgát, akit 1913-ban feleségül vett. Ez az időszak művészi, orvosi tevékenységének csúcspontja: bemutatták a Janika és a Hamvazószerda című színdarabjait – ez utóbbit saját zenéjével -, megjelent a Délutáni álom című novelláskötete, a zenéhez köthető írásaiból válogató Zeneszerző portrék, majd a hagyományos pszichiátria és pszichoanalízis szempontjait elegyítő elmeorvosi szakkönyve, Az elmebetegségek psychikus mechanismusa, amelyet később Egy elmebeteg nő naplója címmel adtak ki.
„Elvben mindig megvetettem és lenéztem azt az embert, aki nem szellemi fölényével, hanem büszke, rátarti, gőgös vagy tartózkodó viselkedésével akar respektust kelteni, és most magamnak is komolyan kellett róla gondolkodnom, hogy igénybe vegyem ezeket az ostoba konvencionális fogásokat, amelyekről mégis beláttam, hogy alkalmasak rá, hogy az emberek egymás közötti érintkezését szabályozzák.” (Csáth Géza: Napló (1912-1913))
Az első világháború kitörésekor bevonult, de betegsége miatt szabadságolták. Sikertelen gyógykezelés után a hajdúsági Földesen vállalt orvosi állást, 1917-ben végleg leszerelték. A vajdasági Regőcén lett körorvos, de testi-lelki állapota gyorsan romlott, 1919 tavaszán végleg összeroppant.
A bajai kórház elmeosztályáról megszökött, hazagyalogolt Regőcére, lelőtte a feleségét, majd öngyilkosságot kísérelt meg. Ezután ismét Bajára, majd rokonai kérésére Szabadkára vitték. 1919. szeptember 11-én innen is megszökött, Budapestre akart menni, de a szerb demarkációs vonalnál a katonák feltartóztatták. Dulakodás közben egy fiola gyorsan ölő mérget morzsolt szét a szájában. Azonnal meghalt.
„Egyáltalán, ami csendes, az mind szép. Azokat az embereket, akik halkan beszélnek, szeretem. Kovacsics bácsit, aki mindig ordít, szívemből utálom; azaz utálnám, ha nem tartanám bolondságnak és céltalannak a gyűlöletet. Azt hiszem, hogy aki okos, az nem haragszik semmiért és senkiért! Minek haragudni?…” (Csáth Géza: A varázsló halála)
Csáth Géza művei alapján több játékfilm (Horváték, A varázsló álma, A vörös Eszti), és Szász János rendezésében két mozifilm is készült: az Anyagyilkosság című novellából a Wittman fiúk (1997), az Egy elmebeteg nő naplójából az Ópium (2007), mindkettő több rangos díjat nyert.
