„Ezért minden: önkínzás, ének: / Szeretném, hogyha szeretnének / S lennék valakié, / Lennék valakié.” Ezen a héten a 97 éve, 1919. január 27-én elhunyt Ady Endre gyönyörű vallomását ajánljuk.
„Mindent el akartam mondani, ami ma élő magyar emberben támadhat, s ami a ma élő embert hajt, mint szíj a gépkereket!” – írta 1909-ben Ady Endre, aki Szeretném, ha szeretnének című versét is mintha ezen gondolat alapján fogalmazta volna meg.
1909. június 20-án, egy vasárnap délelőtt, Nagyváradon, a Fekete Sas emeletén rendezett kiállításon hangzott el először ez a vers. Az új magyar festészetet bemutatni és elfogadtatni kívánó Bölöni György hívta le Váradra az előtte Párizsból Budapestre utazott, majd a kolozsvári idegklinikán pihenni vágyó Adyt. A költő remekül, ám kissé feszültnek érezte magát régi barátai, ismerősei körében – Bölöni feljegyzéseiből tudjuk, hogy ott volt: Emőd Tamás, Nagy Mihály, Dutka Ákos, Juhász Gyula, Nagy Andor, Gulácsy Lajos is -, még a duk-duk affér kínos emlékét is feledni vélték. Bölöni Az igazi Ady kötetében így ír az estről:
„…az új versek közül az egyik, a másik pedig a Szeretném, ha szeretnének, mely másnap reggel megjelent a Nagyváradi Napló-ban. Mikor ezt az ez emberi melegséget és megértést esdő önvallomását befejezte, a mellettem álló Gulácsy Lajos, mint az alvajáró indult meg Ady felé, vállára borult, és zokogva felsírt.”
ADY ENDRE: SZERETNÉM, HOGYHA SZERETNÉNEK
Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
De jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.
(1909)
