„S ha hallgatok, / nem tudom: ritka csendem / bennem van-é, / vagy künn, a benned alvó rengetegben?” Ezen a héten a 129 éve született Áprily Lajos meghatóan szép versét ajánljuk.
A húszas-harmincas években sorra jelentek meg verseskötetei, melankolikus hangulatú, csendes rezignációt, s ugyanakkor életörömöt és derűt sugárzó költeményeinek impresszionista képeit klasszikus formafegyelemmel alkotta meg, látszólagos egyszerűségük mögött az örök nagy emberi kérdések szólaltak meg. Lírájában soha meg nem unhatatlanul jelenik meg az otthon, Erdély szeretete, hiánya és dicsőítése: „S mégis: velem / egy-test vagy, mint a titkom. / Nincs messzeség, / nincs vád, mely életemtől elszakítson.”
A láthatatlan írás című 1939-es kötete megjelenése után csaknem két évtized telt el az újabb kötet, az Ábel füstje kiadásáig. 1939-ben a Nyugatban Thurzó Gábor így ír: „Az idill hirdetése! Ezzel fordul Áprily Lajos a ma felé. Ez a lázító, hangos, egyébként olyannyira csendes, formájában is nyugodt verseiben. Az idill: Erdély – ha a férfi, az apa érzelmei tolulnak a szívébe, az ismerős arcok mögött mindig Erdély tündérkertje jelenik meg, át- meg átfonva a pesti-visegrádi számkivetésben élő költő témáit.”
Ezen a héten a 129 éve, 1887. november 14-én Jékely Lajos néven született szerző, Áprily Lajos gyönyörű versét ajánljuk.
ÁPRILY LAJOS: A LÁTHATATLAN ÍRÁS
Hull künn a köd
s a színeket kioltja.
Csak egy marad:
a kúpos erdő kék-fekete foltja.
Ülök magam
tompán a téli ködben,
s zord vonalad
az erdőn túl ma is szemembe döbben.
Most messze vagy:
különös, más planéta.
Vallok neked,
mint régi és divatja-múlt poéta.
Az erdőn túl,
valaha így neveztek –
A köd mögött
akkor is így idéztek és kerestek?
Én a neved
mindig halkabban ejtem,
elhallgatom
s tán nemsokára tengerszembe rejtem.
Pedig tudom:
te vagy a Hang, a Hívás,
szívó Delej
s szemembe sajgó Láthatatlan Írás.
Elhullhatok,
eltép a hűtelenség:
homlokodon
egy fényszilánkkal sem csorbul a fenség.
Te megmaradsz:
morajos szikla-ország,
történelem,
lelkemen-túli, zord kívülvalóság.
S mégis: velem
egy-test vagy, mint a titkom.
Nincs messzeség,
nincs vád, mely életemtől elszakítson.
Más benned él,
foghat, taposhat, únhat.
Kút vagy nekem
s vágyat buzogtatsz, fogyhatatlan újat.
Patakjaid
bennem el nem apadnak,
mélységeid
mélységeimben kinccsel felfakadnak.
Vadméheid
a rétemen toroznak,
havasaid
nárciszaim csokrában illatoznak.
Ösvényeid
a két talpamban élnek,
harangjaid
hajnal körül a tornyomban zenélnek.
Fellegeid
az én tetőmre szállnak,
viharaid
az én barlangjaimban orgonálnak.
S ha hallgatok,
nem tudom: ritka csendem
bennem van-é,
vagy künn, a benned alvó rengetegben?
S a nagy moraj,
nem tudom, hegycsuszamlás?
Fellegrobaj?
Fadöntés? Lélekomlás?
