„Ó mennyi város, mennyi nép, / Ó mennyi messze szép vidék!” Nyolc európai ország tömör, ám csodálatosan szép leírása Babits Mihály képzeletbeli útirajzában.
Babits Mihály a Levelek Iris koszorújából (1909) című első önálló kötetében jelent meg a Messze… messze… lírai elégiája, amely a Nyugatban már egy évvel korábban olvasható volt. A magyar impresszionista stílus remeke, a Messze… messze…, ahogyan a címe is mutatja, egyszerre jelző és sóhaj, tettre készség és magány, élmény és elvágyódás. A költő azonban nem hagy kétségek között, nyíltan felvállalja sajnálkozását, hiszen a helyhez kötött rabsors minden elvágyódásnak gátat szab: „Rabsorsom milyen mostoha, / hogy mind nem láthatom soha!”
A Nyugatban 1924-ben Móricz így ír Babitsról:
„Versek. Játékból kinőtt csodák. A gyermek mélázó babrálásából, szavakkal s gondolatokkal s istenekkel és Mindennel való játék: ó mindennél szentebb l’art pour l’art… S minő éjszakák és minő nappalok, sötét nappalok: s fehéren izzó éjjelek. Mennyi vágy s mennyi bánat s mennyi lemondás és mennyi lihegő üdv: ha egy sorát felolvasod, parfümmel telik meg a terem, mintha isteni csővel az őserdők egzotikus illatát permeteznék a lelkek fölött. S ez mind egy ember: egy ember: egyetlen lélek bűvös köre.
Csoda.
Drága, elzárt, megérinthetetlen varázskert, amelyből csak igen ritkán üti ki fejét a mesés csodaszarvas, de amint csak megjelenik, az egész maga földfeletti csodakertjét magával igézi.”
Ezen a héten a hosszan tartó betegség után 1941. augusztus 4-én elhunyt Babits Mihályra emlékezünk.
BABITS MIHÁLY: MESSZE… MESSZE…
Spanyolhon. Tarka hímü rét.
Tört árnyat nyujt a minarét.
Bus donna barna balkonon
mereng a bibor alkonyon.
Olaszhon. Göndör fellegek.
Sötét ég lanyhul fülleteg.
Szökőkut víze fölbuzog.
Tört márvány, fáradt mirtuszok.
Göröghon. Szirtek, régi rom,
ködöt pipáló bús orom.
A lég sürű, a föld kopár.
Nyáj, pásztorok, fenyő, gyopár.
Svájc. Zerge, bércek, szédület.
Sikló. Major felhők felett.
Sötétzöld völgyek, jégmező:
Harapni friss a levegő.
Némethon. Város, régi ház:
emeletes tető, faváz.
Cégérek, kancsók, ó kutak,
hizott polgárok, szűk utak.
Frankhon. Vidám, könnyelmü nép.
Mennyi kirakat, mennyi kép!
Mekkora nyüzsgés, mennyi hang:
masina, csengő, kürt, harang.
Angolhon. Hidak és ködök.
Sok kormos kémény füstölög.
Kastélyok, parkok, lapdatér,
mért legelőkön nyáj kövér.
Svédhon. Csipkézve hull a fjord,
sötétkék vízbe durva folt.
Nagy fák és kristálytengerek,
nagyarcu szőke emberek.
Ó mennyi város, mennyi nép,
Ó mennyi messze szép vidék!
Rabsorsom milyen mostoha,
hogy mind nem láthatom soha!
