„csillanunk a semmibe tartó kabinablakról, / nem vagyok egyszerre itt és ott, csak / annyira szép, mint bármi más, csak / annyira fáj, hogy elviselhető legyen” Ezen a héten a 4 éve elhunyt Csukás István gyönyörű versét ajánljuk.
Van néhány szerzőnk, akiket gyerek és felnőtt, kortól, nemtől függetlenül kedvel. Csukás István is közéjük tartozik. Neki (és mások mellett Sajdik Ferencnek) köszönhetjük Süsüt, Pom Pomot és persze Mirr-Murrt, és neki köszönhetünk számos költeményt, melyekből jóval kevesebb ismert, mint azt megérdemelnék.
Csukás István szerint a „könyv a legnagyobb varázslat, minden csoda benne van, ami eddig volt s ami ezután lesz… mert aki olvas, az szabad lesz, megismerve mások gondolatait, szabadon választhat, kialakíthatja a saját gondolatait, összemérheti őket, veszthet és győzhet, okulhat és javíthat, ahogy méltó az emberhez. Ugye milyen egyszerű, csak meg kell tanulni az ábécét, és olvasni kell”. Nos, olvassunk.
Csukás István 1936. április 2-án született Kisújszálláson és 2020. február 24-én hunyt el Budapesten.
CSUKÁS ISTVÁN: FÉNYÉBE ÖLEL
Fényébe ölel e kora délelőtt,
fénylek hát derűsen, együtt a fákkal,
verebekkel, parkoló autókkal, a lottóárus
csalfa céduláival, erre mindig kapható
vagyok, lassítok, meg-megállok, próbálgatom
a ritmust, az alkalmit ugyan, de az
elevent, az elmúlót, de az igazit;
ősz hajózik a Dunán lefele köd-vitorlákkal,
de már biztos helyről nézem, hogy vissza-
csillanunk a semmibe tartó kabinablakról,
nem vagyok egyszerre itt és ott, csak
annyira szép, mint bármi más, csak
annyira fáj, hogy elviselhető legyen
a háttérben a figyelmeztető vonulás,
a leveleken az alvadtvérszín, az autók
alatt a megőszült fű, a verebek
riadt szeme, a tehetetlenség nyugalmával
nézzük egymást, nem beletörődve, de
mindent tudva, mint a rég meghalt
festő medvebocs-arca az ötödik emeletről
lezuhanó írót – s még mennyi
kimerevült emlék hajózik a
semmibe, sóhaj-könnyű roncstelep,
zsibbadó erekkel összekötözött rakomány,
hogy kilazulok magamból, s mint prédára
tutul az ősz, mentő vijjog, a kutyák
füle rémülten fölnyúlik, arrébb lép
a fény, a túloldali bokrokat röntgenezi,
elfoszlik ez a perc is, összeomolva
hátrál, s kidob magából a délelőtt.
