„Felhők növekednek. Az ég tolong, menekszik / habos szájaiktól. A nap messze fut s acél / dörgését tompán fonja-viszi a szél / mint a távozó szerető nagy búcsuját.” Ezen a 125 éve született Déry Tibor versét ajánljuk.
Utószó a verskötethez
Magam sem tudom, mit gondoljak e kötetemről [A Csúcsról. A felhőállatok]. Prózaírás közben néha azt hiszem magamról, hogy lírikus vagyok, e kötet olvastán, hogy mégis inkább prózaíró. Az olvasó bölcs ítéletére bízom magam. E könyv az ő asztalán szeretne elhelyezkedni, persze szerzőjének egy alázatos oldalpillantásával az irodalomtörténet felé, hogy ha amott nem, talán itt kaphatna felmentést. Mert élete rendje azt követeli, hogy végső számvetéseiben kísérletei se hallgattassanak el, tévedéseivel is megterheltessék.
A kötet anyagát kereken ötven év verseiből rostáltam ki, nem is túl szigorúan, mivel úgy érzem, ítéletem nem eléggé megbízható, ellenőrzésre szorul. Mégsem álltam meg, hogy ne javítsak – ne igyekezzek javítani az eredeti szövegeken, amelyek egy része két régi s egy újabb kötetemben, egy másik, nagyobb része régi folyóiratokban s hírlapokban már megjelent, de néhány eleddig kiadatlan vers is csatlakozik hozzájuk. Javításaimat, épp bizonytalanságom miatt, óvatos kézzel végeztem, csak annyit változtatva egyik-másik vers szövegén, hogy az mai ízlésem számára is elfogadható legyen.
A verseket keletkezésük, illetve megjelenésük sorrendjében vettem föl a kötetbe, amennyire ezt emlékezetem s a hiányos adatok lehetővé tették.
Szerencsésnek érezném magam, ha az olvasó nem igazolná aggodalmaimat, melyekkel e könyvet útjára bocsátom.
D. T.
Déry Tibor 1894. október 18-án született Budapesten és 1977. augusztus 18-án hunyt el Budapesten.
DÉRY TIBOR: ŐSZI SZÓ
Ki elhagyja kedvesét hajnalidőben
s futtában még egyszer megfordul és hosszan
a messzire fénylő testre felindultan
visszatekint s eloltja: az álljon elő
s tegyen tanuságot! Földünk hidegszik
mint őszi eső után a sötét növekszik
az elhagyott lélekben s már rázza fürtjeit a magány.
Felhők növekednek. Az ég tolong, menekszik
habos szájaiktól. A nap messze fut s acél
dörgését tompán fonja-viszi a szél
mint a távozó szerető nagy búcsuját.
Az özvegy kis föld a tér sötét mélyében
reszket, mint könnycsepp a kedves szemében,
már őszülő kontyukat ráoldják a nagy csillagok.
Széjjelhányt özvegyi ágyban fekszik a nép
s ömledez a verejték ájult hajából,
futkos a hab baljós, kialudt arcáról
behunyja már lágyan bámuló szemét.
Szeretője elhagyta. Árva tagjait
nem ápolja senki halódó porait,
kik szertehullanak s jajongva a széllel elszállnak.
A széllel, a széllel! A szárnyas féreggel,
a suhanóval! ki farkába harapva
a föld körül gyűrűzik, a földet tagadva
s a tagadásból meríti sós dallamát.
Zúdulnak karmából a rőt falevelek
s az özvegyek keskeny ágyára peregnek
férfiatlan fénnyel, mely üres arcukat felbontja.
Csöndben fekszel ott lenn! Csöndes a hajnali táj.
A köd mögött lágyan sodródik a szép nap,
a majdan fénylő, a rőten kitörő rab,
a tér tajtékából kilépő nagy szolga.
Ki lenn fekszel a sárban, emeld fel arcodat
te is! és fegyverrel bontsd fel világodat,
villogással, mint a nap s az őszi haláltól ne félj!
A hullástól! A lezúduló angyaltól,
kinek tenyeréből sötét áradásban
ömlik a vak éjszaka, két dűlt sugárban,
az elkerülhetetlen romlástól ne félj!
a büntetéstől, a férgek vetésétől,
a tagadástól s a menny hét dörgésétől,
Tibor, ne félj!
