„Nem tanultam félni. Mégis van oly percem, / Ismeretlen tüzek, rejtelmesen égők, / Pirosan villámlók, titkosan kísértők / Támadnak fel bennem.” Ezen a héten a 67 éve elhunytt Erdős Renée gyönyörű versét ajánljuk.
„Egy férfi szerzőt mindig dicsérnek, s a legnagyobbakhoz hasonlítják, gondolta Renée. Egy férfi szerző mindig tekintélyes, hibái csak kis hibák, az összképet nem befolyásolják. Róla s a Leányálmokról főleg azt írták, nő létére milyen ügyesen ír. Ilyen merészen, új hangon. De a nők nem is igazi költők. Legalábbis Kiss József ezt mondta a múltkor” – írja Menyhért Anna Egy szabad nő című életrajzi regényében.
Csakhogy nemcsak előítélettel teli kritikusai voltak, az Erdős Renée-t csodáló Ady Endre így írt: „Nálunk ő kénytelen egész és minden húrú poétaként jelentkezni. Szépséges, szárnyas és bőséges szavakba takarózik. Ő maga is nyilván szinte megfagy a hidegtől. A szavak szállnak, röpülnek. s az érzések összezsugorodva leszállongnak, mint a márciusi hópelyhek. El is olvadnak mindjárt. Kívánjuk Erdős Renée-nek, hogy tudja levetni asszonyiságát? Akkor talán egy poéta halna meg, aki mégis csak poéta. Révedező, kínlódó és fogoly, de új és érdekes poéta. Hogy fogoly ő, érzi maga is.”
Erdős Renée volt az első nő a magyar irodalomban, aki meg tudott élni írásaiból, Karinthy is írt róla paródiát Norrah címmel az Így írtok ti-ben.
Erdős Renée 1879. május 7-én született Érseklélen és 1956. július 9-én hunyt el Budapesten.
ERDŐS RENÉE: NEM TANULTAM FÉLNI
Nem tanultam félni halványk ísértettől.
Suhanó árnyéktól, se szótól, se tettől.
Nem tanultam félni zivatartól, vésztől.
Sem csalódástól, sem a szenvedéstől.
Nem tanultam félni. Ha tán rosszat tettem:
Érte megbűnhődtem, érte megszenvedtem.
Dölyfös voltam? Fejem a porig alázták.
Bizakodó? Hitem százszor meggyalázták.
Reményem zöld bokrát megtépték, szaggatták.
Rajta a sok tüsét mind énnekem hagyták.
Nem tanultam félni, megremegni gyáván
Vad ár robogásán, borús ég villámán.
Ha örömre vágytam: nem sokáig vártam.
Mindjárt az enyém volt, mihelyt megkívántam.
Sokszor cserben hagyott ábránd is, remény is.
Erősen akarni tudtam azért mégis.
Nem tanultam félni. Akit a lelkemben
Bálvánnyá avattam, istenné emeltem,
Annak koronáját szentségtörő kézzel
Gúnyolódva törtem száz darabba széjjel.
S mert nem tudok élni káprázatok nélkül,
Mert a hazugságba lelkem beleszédül:
Kopott bálvány helyét odaadtam másnak,
Épp olyanfakónak, épp olyan hitványnak.
S mint valami bábot, mosolyogva néztem
Milyen büszkén ül meg a királyi székben.
*
Nem tanultam félni. Mégis van oly percem,
Ismeretlen tüzek, rejtelmesen égők,
Pirosan villámlók, titkosan kísértők
Támadnak fel bennem.
Lélegzetem elhal. Minden tagom dermed,
Érthetetlen vágyak vad tábora kerget,
Pihenni nem enged.
Ilyenkor úgy érzem: sem földön, sem égen –
Önmagamban hordom legfőbb ellenségem.
Rejtett indulatok emésztő lázában,
Fojtott szenvedélyek vad viharzásában.
Nem tanultam félni, de ilyenkor érzem,
Rab vagyok egy titkos nagy erő kezében.
Futó perc hozhat rám kárhozatot, vétket,
Istenem, vigyázz rám! Önmagamtól védj meg!
Csak magamtól félek…
