„Mit mondhatnék, / ez az élet. / Kosztolányinak szegénynek / volt erre egy régi, ócska / túlspilázott verziója” Ezen a héten az 50 éve született Erdős Virág remek versét ajánljuk.
Mintha nem is verset olvasnánk, mert Erdős Virág lírája sokkal inkább szöveg, igazmondás, véleményösszegzés. A magyar közéleti költészetet nemcsak megrágta és kiköpte, de másokkal együtt fel is rázta és meg is újította. Annyira valóságos, hogy egyszerre utálható és imádható. Nem szükséges túlelemezni.
„Egy vers akkor jó, ha az ember „kikever” magának egy privát költői nyelvet, és amit el akar mondani, azt ezen a mesterséges nyelvi szinten mondja el, vagyis mindvégig megmarad a saját körein belül, önmagával bíbelődik és voltaképp önmagában tetszeleg” – mondta még 2000-ben a Könyv7-nek. Én még hozzátenném, Erdős Virág költészete attól is jó, hogy nem is kell tetszelegnie, önmagától működik.
ERDŐS VIRÁG: ELMONDANÁM EZT NÉKED, HA NEM UNNÁD
De biztos unod.
Nem is mondom inkább.
Igazad van, minek is, ha
lopok is,
meg csalok is,
de mindegy, most már belekezdtem,
körbenézek, ha már ideestem,
az éjszakai fényben fürdő
Budapesten.
Alszik a város, nem
jár a troli,
ott
szuttyog a vackán egy randa proli,
(nincsen semmi furcsa benne:
egy halott, aki
sajtot enne)
bácsika oson, viszi a cuccát,
közműépítik a Logodi utcát, de
egyébként majdnem minden a régi,
a villamos új csak, a Jászai téri
McDonald’s elől most indul egy néni,
a zebrán egy árnyék teste zuhan át,
ja,
az Üllői úton már nincsenek
fák.
Se bokor, se semmi.
A költők persze mérgesek, de a
költőnők is rémesek,
vastagok
és szélesek,
és semmire se képesek, még
dupla whisky-ért se szopnak,
randi után taxit fognak,
hogyha nem jön, áll a bál, a száj
kigyulladt víziókat kiabál,
és a jók,
ha éhesek,
pont akár a vétkesek,
a párjukkal egy félreeső New York-szepáré helyett
a népszerű és méltán trendi
Alcatrazba mennek
enni.
Beesznek,
és ennyi.
Nincsen semmi extra cécó,
a nőknek is elég a
szép szó,
lesik, értik, kooperálnak,
rákkoktélt se reklamálnak,
hazafelé csendben mennek
körútján a végtelennek
olykor-olykor meg-megállnak,
lehajolnak,
odahánynak,
aztán eszelősen, bután
rínak a mamájuk
után
közbe né’!
a derűs ég
csupa tűz és
csupa jég, de
ne keresd az indokát,
csukd be szemed,
fogd be szád,
megvirrad, azt
joccakát.
Mit mondhatnék,
ez az élet.
Kosztolányinak szegénynek
volt erre egy régi, ócska
túlspilázott verziója,
most már mindegy,
láthatjátok,
akár igaz, akár kamu,
már csak csupa
por és hamu.
Keresheted őt, de nem leled, hiába:
én állok minden
garzon ablakába’,
igaz, hogy már kicsi rám, de
az a pötty
a pizsamám,
felettem az üres ég,
és úgyis minden
hülyeség
