„Étlen, szomjan, megköpdösve s kizárva, / sántán, bénán, süketen és vakon / járunk koldusdalunkkal házról-házra / jeges télidőn s izzó nyárnapon.” Ezen a héten a 19 éve elhunyt Faludy György gyönyörű versét ajánljuk.
Faludy György életét mintha mindig rendkívüli fordulatok és baljós csillagzatok irányították volna. A fiatal költőként vágyott csendes alkotói menedéket sokáig nem találhatta meg: sorsa inkább a menekülés és az üldöztetés volt. Három kontinensen is nyomot hagyott – Európa mellett Afrikában, Észak-Amerikában és Óceániában –, miközben folyvást otthontalanság és újrakezdés kísérte. Talán csak második amerikai emigrációja, majd végleges hazatérése hozta meg számára azt a békét, amelyre oly régóta vágyott. Az elsők között érkezett haza az emigránsok közül, amint lehetett, amint a politikai légkör lehetővé tette. Hetvenkilenc éves volt akkor.
Faludy György 1910. szeptember 22-én született Budapesten és 2006. szeptember 1-jén hunyt el Budapesten.
FALUDY GYÖRGY: KOLDUSDAL
Étlen, szomjan, megköpdösve s kizárva,
sántán, bénán, süketen és vakon
járunk koldusdalunkkal házról-házra
jeges télidőn s izzó nyárnapon.
Ágyunk a kő, a könny a feleségünk,
borunk az árok, ételünk a sár,
de néhanap egy boldog házhoz érünk,
hol a szakácsnő bő moslékra vár.
Ilyenkor csak zabálunk és böfögve
iszunk és aztán, sok veszett bolond,
bénán bokázunk s elmondjuk röhögve,
hogyan rohadt le orrunkról a csont.
De ha oly házhoz érünk, hol kidobnak,
s ahol kenyér helyett szitkot kapunk:
onnan némán megyünk el, de titokban
a falra egy keresztet mázolunk.
Tovább megyünk a végtelen világnak
s megdöglünk egyszer egy vén csűr alatt,
a férgek undorodva megzabálnak,
de a kereszt a házon ott marad.
S egy lámpátlan, vad téli éjszakában
lesz egy barátunk még, ki arra tart,
megáll a háznál, körbe járja,
megáll megint s fölgyújtja majd.
(1933, Graz)
