„és tiszta, mint a szálló, szűzi hó, / mint az imádság, a legutolsó… / Itt nem múltak el az ünnepek.” Ezen a héten a 122 éve született Fekete István versét ajánljuk.
„Azt írtam, ami vagyok, ami lenni szeretnék. Én a levegőt, az erdőt, a mezőt, az embereket, születéseket, szerelmeket és elmúlásokat tisztának akarom látni és láttatni” – fogalmazta meg ars poeticáját Fekete István.
A Tüskevár, Vuk és számos más nagyszerű, olvasmányos, ám szépirodalmi regény és novella szerzője feltétlenül fontosnak tartotta, hogy a valóságról írjon, de úgy, hogy az ettől elválaszthatatlannak hitt transzcendens élmény szavakkal is kifejezhető legyen. Ezeket a valóság határait és regisztereit egyaránt árnyaló próbálkozásokat feltehetően jobb híján olyan meséknek nevezte, amelyek inkább a létezés érzékfeletti élményére fogékony felnőttek figyelmére számítanak. Legpontosabban azzal definiálta efféle írásait, költészetét, amikor egy alkalommal a tündéri realizmust nevezte követendő mintának.
Fekete István 1900. január 25-én a Somogy megyei Göllén és 1970. június 23-án halt meg Budapesten.
FEKETE ISTVÁN: ÜNNEP UTÁN
Elmúlt az ünnep, fáradt a város,
sötét szobákban kopott fenyők,
bús gyertyacsonkok és álmos mackók,
bádog vasutak és törött hajók,
künn hull a hó az ablak előtt.
Künn hull a hó. A nagy erdők alatt
mint néma árny oson a róka.
Surran a patak mohos híd alatt,
sziszegő szél sepri a partokat,
s dúdol magának tegnap óta.
Régi a dal és régi az ünnep,
a tél havas csókja most meleg,
és tiszta, mint a szálló, szűzi hó,
mint az imádság, a legutolsó…
Itt nem múltak el az ünnepek.
