„Mire rám mutatnál: nem vagyok. / Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem.” Ezen a héten az 50 éve elhunyt Füst Milán gyönyörű versét ajánljuk.
Füst Milán a magyar szabad vers megteremtője. Hegedűs Géza véleménye szerint „leszámítva néhány egészen ritka rímes játékát, költészete szakítás a rímmel is és a megszokott ritmikákkal is, de közben soraiban a görög verselés szöveghullámzásai és a Biblia félvers – félpróza ritmusai lappanganak.”
„Füst Milán befogadástörténetének közhelye, hogy ő magányos bolygó volt a modern líra kozmoszában, amely fáradhatatlanul járta a maga útját önmaga körül, miközben szemlélői nem látták, csak érezték, s mozgásának magyarázatát sejtésekkel igyekeztek megközelíteni. Nélkülözhetetlen ez a megérző és sejtető kortársi méltatás is, de arra a csillagászatra emlékeztet, amely az űrbeli mozgásokból és devianciákból következteti, hogy közegükben egy égitestnek kell lennie, amelynek megfigyeléséhez azonban nincs műszere” – írja Bodnár György Füst Milán összes verseit tartalmazó kötet előszavában.
Ezen a héten a 129 évvel ezelőtt, 1888. július 17-én született és 50 éve, 1967. július 26-án elhunyt Füst Milán gyönyörű vallomását ajánljuk.
FÜST MILÁN: ESTE VAN
Mire rám mutatnál: nem vagyok.
Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem.
Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét…
Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság,
E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér.
S elrendeződik-e? – felelj rá, hogyha tudsz.
Nagy ivben esteledik körülöttem mindenütt.
Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld
S mi apró-cseprő volt: felszívatik.
S egyetlen hang donog: hogy este van.
S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott,
Mert jó valék.
Mert rossz nem tudtam lenni… ama nagy parancsokat
Nem törtem meg, ha ingadoztam is…
Igy volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz.
S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl, –
Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem…
A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán
S mint órjás cet csillog a tenger háta,
Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, –
Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el
A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda.
Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán
Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott… s ez jól esik.
Igy lesz-e, mondd? – Felelj rá, hogyha tudsz.
