‘És ideált többé nem ismer, / Bálványokért nem ég szivem, / Amit az emberek hazudnak, / Meghallgatom, de nem hiszem.” A 63 éve elhunyt Heltai Jenő megrázóan szép versét ajánljuk a 2. világháború 75 évvel ezelőtti befejezése emlékére.
Heltai Jenő megélte az első világháborút, majd a másodikat is. A bohém, mindenen nevetni tudó fiatalemberből egyszerre lett szeretetreméltó, szívélyesen segítőkész szerző és kiábrándult, visszahúzódó irodalmár. Hegedűs Gyula így foglalta össze életét:
:”Tellett még új verses színjátékokra, szellemes visszaemlékezésekre. De ebben az időben már megint lírai költő volt mindenekelőtt, mint indulásának évtizedében. Finom, szomorkás öregkori lírája sajátos hang felszabadulás utáni költészetünkben.
De azért sokszor kellett mellőzöttnek is éreznie magát. A népszerű író a méltó kitüntetéseket általában nem kapta meg, vagy túl későn kapta meg; jellemző, hogy előbb lett a francia Becsületrend lovagja, mint hazai kitüntetések birtokosa. A felszabadulás után úgy tekintettek rá, mint élő haladó hagyományra, de a Kossuth-díjat csak élete legvégső esztendejében nyerte el. Kicsit bántotta, de tudott mindenen mosolyogni. Bölcs volt.
Nyolcvanhat éves korában halt meg. Életművének egy része széles körökben népszerű olvasmány. Színdarabjait fel-felelevenítik színházaink. Néhány verse mellőzhetetlen az antológiákból, az Álmokháza a fontos magyar regények közé tartozik. És azt se felejtsük el, hogy egyebek közt kabaréköltő is volt, a kabaréirodalomra is jelentékeny hatással volt ironikus költészete.
Ezen a héten a 2. világháború 75 évvel ezelőtti befejezése emlékére az 1871. augusztus 11-én született és 1957. szeptember 3-án elhunyt Heltai Jenőre emlékezünk.
75 éve, 1945. szeptember 2-án ért véget a második világháború.
HELTAI JENŐ: VALLOMÁS
Kivertem a remény szivemből
Amint kivernek egy kutyát,
Isten veled szerelmi mámor!
Isten veled szép ifjuság!
Magányos ember lett belőlem,
Kissé mogorva, de nyugodt,
Gyűlölni többé nem tudok már,
De már szeretni sem tudok.
És ideált többé nem ismer,
Bálványokért nem ég szivem,
Amit az emberek hazudnak,
Meghallgatom, de nem hiszem.
Olyan vagyok mint a nagyétü,
Ki `átaleszi` a napot,
S az asztaltól csak akkor kel föl,
Ha pukkadásig jóllakott.
Ott kaptam én is az ebédet,
Pompás, remek volt, isteni!
Üres kedéllyel, telt gyomorral
Dőljünk le most — emészteni.
