„Élni derűsen a fényben / és becsukódni észrevétlen. / Szólni egyszerű, tiszta szókat, / elsiratni az elmúlókat,” Ezen a héten az 5 éve elhunyt Juhász Ferenc versét ajánljuk.
Juhász Ferenc volt a legnagyobb élő magyar költő, akinek az 1950-es 60-as években írt versei Vörösmarty Mihály, Ady Endre, József Attila alkotásaihoz mérhetők – mondta Spiró György író öt évvel ezelőtt, Juhász Ferencre emlékezve. Spiró szerint sokáig hiába próbálta megértetni költészetének lényegét a későbbi nemzedékekkel, nem sok sikerrel járt. Az elmúlt 20-30 évben a líra mint műfaj érthetetlenné vált az újabb nemzedékek számára, de biztos abban, hogy a líra feltámadásával Juhász Ferencet a legnagyobb magyar költők között fogják emlegetni.
Juhász Ferenc kétszeres Kossuth-díjas, Baumgarten-díjas, József Attila-díjas költő 1928. augusztus 16-án Bián született és 2015. december 2-án, 88. életévében hunyt el.
JUHÁSZ FERENC: LÁTOMÁSOKKAL ÁLDOZZ ÉLETEM
Csodák, csodák és látomások,
vad víjjogások, zokogások!
Csodák, csodák, csodák ömölnek
két szememből, mint a könnyek.
Világot-rázó szél nyöszörög
csontvázam pillérei között.
A hús lombjait szüntelen rázza
a létezés lázas látomása.
Szívemet sárkány-foggal rágja
az elmúlás szörnyű csodája.
Halántékomban tűz dörömböl,
kiszakadna a vérkörömből,
ráomlana az éjszakára,
mint a csillagok vér-szakálla.
Tarkómban milliárd meteor hemzseg,
fém-ruhás seregek nyüzsögnek,
sisakos főkkel, vértezett lovakkal,
világ-újító akarattal.
Kínok kopár szikláit érzem,
virágja itt-ott a szemérem,
könny rezeg sóhaj növényi szárán,
átok énekem sebzett Jób-száján.
Pedig nem vágytam látomásra,
csak a magányra, soha másra.
Vágytam egyszerű, tiszta hitre,
ami az embert megsegítse.
Kifakadni, mint a virágok
és meghalni, mint a virágok.
Osztani magamat meg mással,
nem fölperzselni a látomással.
Élni derűsen a fényben
és becsukódni észrevétlen.
Szólni egyszerű, tiszta szókat,
elsiratni az elmúlókat,
ujjongani a születőket,
fagytól óvni a növekedőket,
lenni kosara piros, vak kölyöknek,
szalma-háza a kamasz-rózsatőknek.
Csak úgy, mint az én jó apám volt,
aki maga a tisztaság volt,
a fizetést mindíg haza adta
és volt egy ünneplő kalapja,
amíg a februári este
kezét a mellére szögezte,
orrát a halál kihegyezte,
mint a ceruzát ő, ha elment Pestre.
Volt tiszta könnycsepp, szelíd óhaj,
míg fölitatta a tüdőbaj.
De háborgok, akár a tenger
zöld nyála szikla-bálványokra fölver.
Mélyében látomások nyílnak,
foszforos-csodái a kínnak,
fényt-virágzó szörnyű-szépek,
lomha cápa-libbenések,
remegő, puha bánat-erdők,
világító kék álom-ernyők.
De szorítanak nagy adók,
tejútak kígyó-csontváza lóg
robbanva, derengve a szívemben,
kásásodva és ércesebben.
És téged tudnak csak áldani
végzetem arany-szárnyai,
szíved körűl a fogsorom,
mint bárányba vájt saskarom,
ki úgy viseled e csodát,
mint a tüzes vaskoronát,
mint láva-ömlést gyönge völgy,
te izzó asszony-Dózsa György!
Ki sorsodon úgy cipeled
vadló-sörényű fejemet,
mint viaszrózsát a csiga,
rajtunk mélytenger-éjszaka,
a csillag-rojtos homlokot,
s ujjaiddal elsimítod
a duzzadt, égő éveket,
mint nagyanyám a mirigyeket.
Kin átzúg ez a csoda-zavar,
mint kerten a nyári vihar,
ki ember-módra elviseled
látomásokkal áldott életemet.
