„azért mentem oly messzire / belémdöbbenjen mennyire / indiánosodik szemünk / tekintetük tekintetünk” Ezen a héten 94 éve született Kányádi Sándor gyönyörű versét ajánljuk.
„Tekintete tiszta, inkább szelídnek, békésnek mondható. De hegyi tóra emlékeztető szeme sarkában az öröm mellett a nyugtalanság, a konokság ráncai jelzik: szemmel tartja a világot…” Ezek a szavak Kányádi Sándor Bécsben tartott egyik előadásában hangzottak el. Hazai írótársai általános bemutatására szánta őket, ám elsősorban és legtalálóbban éppen megfogalmazójukat jellemzik: „vannak vidékek gyönyörű / tájak ahol csak keserű / lapi tenyészget sanyarú”
Lengyel Balázs a hazaszeretet belső átélését, a kisebbségi elnyomott lét színterét, a honvágy csendes jelenlétét a hazaszeretet nyelvi vonatkozásait emeli ki Verseskönyvről verseskönyvre című kötetében:
„Kányádi közérzetének alapmeghatározója a kisebbségi magyar sors, melyben „egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv”. Apáczai nyomába eredni – mert hiszen Kányádi számára erről a szerepvállalásról van szó – ezzel a cselekvést szabályozó felismeréssel lehet. S azzal a tudattal is, hogy a szegénység „kipróbált példabeszédekkel int szüntelen alázatosságra”. Meg olykor azzal az önemésztő tapasztalattal is: „akit hol egy magatehetetlen öreg – hol egy mezítlábas gyerek – kényszerít megalkuvásra – annak kínjához csak a Prometheuszé fogható”.
Kányádi Sándor, Kossuth-díjas költő, író és műfordító, az erdélyi magyar irodalom egyik legnagyobb alakja 1929. május 10-én született Nagygalambfalván Romániában és 2018. június 20-án hunyt el Budapesten.
