„s hátra ne nézz kiket szeretsz / a maguk útján nem utánad / mendegélnek akaszd a fára / üresen maradt tarisznyádat” Ezen a héten az 5 éve elhunyt Kányádi Sándor gyönyörű búcsúzó versét ajánljuk.
„Közhelyszerűen igaz ma már – oly sokszor és oly sokan hangsúlyozzák –, hogy helyileg is csak az „érvényes”, ami világirodalmilag érvényes. S Kányádi Sándor, aki a világköltészetnek: az értékek népek közötti megbecsülésének és cseréjének eltökélt híve (s aki román költőtársairól mintegy közelítve őket hozzánk, nem egy megragadó verset írt), nyilván nem a felnövelő talaj specialitásának számbavételét várja el tőlünk, hanem saját érett gyümölcseiét. Azokét, amelyeket a fája termett. S joggal.” Lengyel Balázs gondolatai az érzékeny, önmagát emésztő és vívódó költőről felhívják figyelmünket arra, hogy az öt éve elhunyt Kányádi Sándor nem csak Erdélyről és Erdélynek írt. Írt az anyaországnak, Magyarországnak és írt Európának, sőt az egész világnak.
Kányádi Sándor, Kossuth-díjas költő, író és műfordító, az erdélyi magyar irodalom egyik legnagyobb alakja 1929. május 10-én született Nagygalambfalván Romániában és 2018. június 20-án hunyt el Budapesten.
KÁNYÁDI SÁNDOR: TÁVOLODÓBAN
távolra még ellát a szem
de a közeli apróságok
már a betűk is megkívánnak
félkarnyújtásnyi távolságot
és ködösül a távol is
heggyel az ég egybemosódik
és kezded el-elhagyogatni
fontosnak vélt vinnivalóid
süllyedőben emelkedőben
látod a foszló láthatárt is
osztogasd szét amid maradt
ingyen is átvisz ha ki átvisz
s hátra ne nézz kiket szeretsz
a maguk útján nem utánad
mendegélnek akaszd a fára
üresen maradt tarisznyádat
