„mesétekből egyszer látszott, hogy kíméltek, / aznap kérdeztem meg a sötét miértet.” Ezen a héten versével Kemény Istvánt köszüntjük 65. születésnapja alkalmából.
Kemény István 65. születésnapján egy különös gyermekkori találkozás felidézésével olvassuk újra a költő versét, amelyben az emlékezet homályából egy egész történelmi korszak árnyai rajzolódnak ki.
Kemény István Az eperfa lombja című verse egy rövid, talányos jelenetből bontakozik ki: egy kisgyermek meglát az utcán egy idős férfit, akinek alakja egyszerre kelt kíváncsiságot és félelmet. Az évek múltával a kép egyre több jelentést kap. A korhadt kerítés, a sétapálca koppanása, a szokatlan sötétség és az eperfa kavargó lombja nem pusztán egy régi emlék részletei, hanem egy eltűnő világ nyomai is. A vers személyes emlékezésen keresztül beszél a történelemről, a kimondatlan családi titkokról és arról, milyen nehéz utólag megérteni, mit láttunk valójában.
Kemény István költészetének egyik jellegzetessége, hogy a hétköznapi tapasztalatból tágabb történelmi és erkölcsi kérdéseket bont ki. Születésnapján ez a vers arra hív, hogy saját emlékeink mögött is keressük a meg nem értett múltat és annak máig ható következményeit.
KEMÉNY ISTVÁN: AZ EPERFA LOMBJA
Honnan tudjam, mit láttam még működésben?
Mi volt az a bácsi ott a napsütésben?
Megjelent az utcán, rövid utca volt az,
benne volt a kertünk, kerítése korhadt,
ő ment, honnan tudjam, hogy mivel törődve?
Néztem, hogy a sarkon eltűnik örökre.
Nem jelentett jót, de nem jelzett veszélyt sem,
mint egy krákogás az elmondott mesében.
Idős úr volt, szikár, katonásan ép test,
vadászruha, kalap, halálpontos léptek,
tekintet előre, érett, szinte fénylik,
mint hogyha nézhetne akár másfelé is,
derűs volt, sőt, szép is, mégis féltem, mert egy
sétabot is táncolt a léptei mellett:
egyet koppan, aztán egyet szúr előre,
szúr-koppan-szúr-koppan, sújt a levegőbe.
Akkor már húsz éve volt délben is este,
ötéves sem voltam, nem tűnt föl az este,
aznap kérdeztem csak, mért van mindig este,
azt mondtad, butuskám, hiszen nincs is este!
nem hittem, de este tényleg jött az este,
megmutattad: látod, ez most tényleg este,
cigarettás kézzel legyintettél: „édes!
sétapálcát láttál, ma már nevetséges!”
Akkor a régi volt éppen eltűnőben,
volt minek eltűnni abban az időben,
ami korhadt akkor, azt korhadni hagyták,
ami jött az utcán, inkább menni hagyták,
bár akkor a Nagy Bűn készen volt már régen,
s ami száradt, jórészt megszáradt a kézen.
Öreg kezek újból játszani tanultak,
botot ugráltattak fürge, csontos ujjak.
Honnan tudjam, mit láttam még működésében,
most, mikor az új is lassan eltűnőben,
mi járta utolsó sétáját el aznap
színét és visszáját hordva a gonosznak?
A nagyvillany aznap nem volt csak leoltva,
aznap kavargott úgy az eperfa lombja,
mesétekből egyszer látszott, hogy kíméltek,
aznap kérdeztem meg a sötét miértet.
