„Rómában egy éjjel, rettenetes erővel / láttalak téged: / ívlámpák, babérfák közt, egy diadalív / árnyán remegtél föl,” Ezen a héten a 87 éve elhunyt Krúdy Gyulát mélyen tisztelő és szerető Kosztolányi Dezső versét ajánljuk.
Hogy miért Kosztolányi e gyönyörűen személyes gondolatokat és érzelmeket megosztó versét választottam? Válaszként talán ennyi is elég:
„Akkor szerettem meg igazán és nagyon, mikor hosszú külföldi útról jöttem. Ebben a pillanatban minden újságként hatot rám, ami a miénk. Külföldi szemmel néztem a magyar földet és ezért volt új. Lekoptak róla a frázisok, a nemzeti zsinórok, a hitvány sallangok, amiket a politika és a cégéres, becstelen irodalom aggatott rá. Ez a föld élt, mint a többi. Az emberek is egy ősi, idegenszerű álombirodalomból léptek elém, mintegy sok száz és ezer év távolságából. Új emberek, rontott nyelvvel, fővárosias taglejtéssel, angol ruhában és panamakalapban s ezek az új emberek mégis milliárd szállal kötődtek a földhöz, a múlthoz és mégis magyarok voltak. Más irodalmat akartam, mint az eddigi. Egy magyar literatúrát, amely ment a programtól, az adomától, a magyarság hangoztatásától és akarata ellenére is magyar. A magyarság dekoratív vonalait kerestem minden művészetben. Az irodalomban pedig egy olyan művészt, aki szemérmesen magyar s nem egy ember ereje van benne, hanem mindenkinek az ereje, aki itten él. Szószólóját kerestem az özvegy faluknak, az elárvult kisvárosi embereknek, a lápok, a mezők, az erdők némaságának. Egy írót álmodtam, akire oly elevenen hat mindez, akárcsak a külföldi átutazóra, valakit, akinek ez a megszokott nép nem unalom, de örökfriss szenzáció és mindenekelőtt egy európai művészetet. Akkor éreztem, hogy a mi különös életünknek krónikása, művésze és poétája Krúdy Gyula.” (Kosztolányi Dezső, Élet, 1910)
Szécsénykovácsi Krúdy Gyula Nyíregyházán, ekkor még Osztrák–Magyar Monarchiában született 1878. október 21-én és Óbudán, a Magyar Királyságban hunyt el 1933. május 12-én.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: KRÚDY GYULA
Rómában egy éjjel, rettenetes erővel
láttalak téged:
ívlámpák, babérfák közt, egy diadalív
árnyán remegtél föl,
deresedő, tékoz, mámoros, nábobi,
ábrándozó, részeg, zokogó cimbalmos,
borba és könnybe fúlt régi lakodalmon,
mindig folytatódó ősi lakodalmon,
apám lakodalmán, fiam lakodalmán,
nagyapám lakodalmán, unokám lakodalmán
muzsikálod nekünk ősrégi bánatod
duhajul és halkan, nekikeseredve,
bortól csorgó arccal, könnytől csorgó arccal,
szivarhamus arccal nézed a dáridót, –
magyar-bucsúztató, testvéri magyar te,
süllyedő világban utolsó, legelső
cigány.
(Róma, 1924)
