„Te légy nekem a diadalmi ének, / hogy dárda és csók a sziven talált.” Ezen a héten Kosztolányi Dezső gyönyörű vallomásával a költő 49 éve elhunyt feleségére, Harmos Ilonára emlékezünk.
„A Kosztolányi ház karácsonyairól csodákat regéltek a városban. Apuska, Anyika s az öregek heteken át, zárt ajtók mögött hajnalig dolgoztak a karácsony előtt. a gimnázium fizikatanára elmés játékokat szerkesztett fiainak. Fúrt-faragott, lombfűrészelt. Óriási izgalom ült az egész családon. Minden évben más-más rendkívüli meglepetés készült” – írja Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona férje, Kosztolányi Dezső és családja karácsonyairól. Márpedig egy ilyen játékos családban felnőtt fiú feleségével is gyakorta együtt játszott. A költő még saját érzelmeit is „játékkal” próbálta takargatni, majd leleplezni:
„…Becsülj meg engem, aki becsületes és nagyszerű vagyok ezekben a percekben. Az álarcot, mit kezdettől fogva hordtam, csak szellőztetni akartam, hogy ne tudd meg, mennyire szerettelek már akkor is, amikor a Vígszínházban először láttalak. Most az álarc előtted van. Nos, ez a játék nem sikerült.”
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: RÉGI SZERELMES LEVELE
Én úgy szeretlek.
A cigarettához
és a szalonkabáthoz te vagy a hit.
Az én szemem most már sohase álmos –
és hallgatom a szíved zajait.
Fölrezzenek még minden kocsi-neszre,
mely tőled jő, vagy hozzád zakatol.
Párnák között, arcodhoz epedezve,
te vagy az éjjel asztalán a bor.
Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett,
és nem igazat tesz, aki örül,
de szöges-örvül, vezeklő-övül
magam köré kötöm keserü tested.
Te légy nekem a diadalmi ének,
hogy dárda és csók a sziven talált.
Akarlak, mint egy hősi-hősi véget,
s akarlak, mint az élet a halált.
Hisz szívem túlvilági jeleket les,
a lehetetlent és halált szeretné,
s szemem, mint bandzsal középkori szenté,
ki őrült és az Istenbe szerelmes.
