„Istenem! mond a szirt, mért teremtél / Itten állni századokon által? / Korbácsolva a habok dühétől, / És csatázva a tengerviharral!” Ezen a héten a 202 éve született Madách Imre versét ajánljuk.
Madách Imre, Az ember tragédiája lángeszű szerzője fiatalemberként titokban írta első költeményeit, melyek még inkább kezdetleges próbálkozások voltak. Az 1840-es évektől kezdve számos költeménye és több drámája maradt fenn kéziratban. Azonban verseit, drámáit főként az asztalfiók számára írta, ellentétben Petőfivel, Arannyal, akik nagy figyelemben, elismerésben és kritikában részesültek egész életútjuk alatt. Arany János és Gyulai Pál noszogatása kellett ahhoz, hogy magabiztosabbá váljon és várja, élvezze a megjelenéseket és a sikert.
Az alig 41 évet élt Madách Imre nem egyműves szerző volt, bár sokan gondolnák róla. Míg első költeményei többnyire kesernyés hangú szemlélődések, világfájdalmas panaszok, embergyűlölő vallomások, később az elgondolkodó költemények gördülékenyebbé váltak: „S a kopár szirt nem panaszkodik már, / Ezredévre van vigasztalása: / Öröme a dal, s a végezetnek / Végtelenje – szent megnyúgovása.”
Madách Imre magyar költő, író, ügyvéd, politikus 1823. január 20-án Alsósztregován született és 1864. október 5-én Alsósztregován halt meg.
MADÁCH IMRE: MEGNYUGVÁS A SORSBAN
Istenem! mond a szirt, mért teremtél
Itten állni századokon által?
Korbácsolva a habok dühétől,
És csatázva a tengerviharral!
Vészredőzött homlokom kopáran
Áll, nem érzem a tavasz virágit,
Villám látogat csak, míg körűlem
Mindenen hő napsugár világit.
S ím, amint ekkép panaszol a szirt,
Messze földről szállva jön a fecske,
Szárnya lankad és lejjebb hanyatlik, –
Egy perc még! s a tenger eltemette.
Ott áll a szirt, mint állt ezredévig,
A madárka megpihenhet ormán
S háladalt mond, – fészkéhez legottan
Új erővel messzebb vándorolván.
S a kopár szirt nem panaszkodik már,
Ezredévre van vigasztalása:
Öröme a dal, s a végezetnek
Végtelenje – szent megnyúgovása.
