„Ez már a csend. A szív jár még, dadog. / Mindig tudtam: „én” nem is én vagyok. / A szív, e lomha nehezék, levontat.” Ezen a héten a 30 éve elhunyt Márai Sándor gyönyörű versét ajánljuk.
Márai Sándor a 20, század legkedveltebb prózaírói közé tartozik. Az, hogy valaki, aki magát polgárnak nevezi, a demokrácia elkötelezett híve és kora Magyarországában mégis sikeres író: mindenképpen az író és az olvasók mellett szól. A nagyszerű prózaíró Márainak is van nem egy jelentős verse, bizonyítva, hogy költőként kezdte pályafutását.
1922-ben Szabó Lőrinc méltatja a Nyugatban, megállapítva, hogy „Verseiből egy nagyon tehetséges költő alakja bontakozik ki előttünk, aki érti a kor szavát és látja a társadalom vergődését, az egyéni és kollektív érzelmek és célok összeütközését. Modern, de ítélete meglehetős józan, mert nem szertelenkedéssel akarja magára hívni a figyelmet. Prózai és rímes költeményei gazdag, szépzengésű forrásból fakadnak és már téma szerint is színesek és változatosak.”.
Márai Sándor 1900. április 11-én született Kassán és 30 évvel ezelőtt, 1989. február 21-én hunyt el San Diegóban. Ezen a héten rá emlékezünk.
MÁRAI SÁNDOR: LUMINAL
Ez már a csend. A szív jár még, dadog.;
Mindig tudtam: „én” nem is én vagyok.
A szív, e lomha nehezék, levontat.
Alul mi van? Még egy felszín? Hasonlat?
Lebuksz a századokba, hamarabb
Mint álma kötélhágcsóján a rab.
Isten rokona! Vinnyogj, sírj. Szegény.
Neved felitta a sár és a fény.
Egy ember voltál, ennyi. Lenn a kedves
Fehér karja a vak sötétben repdes.
Agyad lehúz, mint a hullát a kő,
A földnél mélyebb ez a temető.
S mint múmiát az évezred magánya,
Begöngyöl az álom vak mosolyába,
Már mosolyogsz te is. Ez az egész?
Semminél is alig több zizzenés,
Míg felkáprázik e marék világ itt…
(Ez már csak egy ideg, ami világít.)
