„Amint éjféli órán / Az álom szárnya ért: / Álmomba jaj, de jó volt, / Az isten tudja, mért.” Ezen a héten a 89 éve elhunyt Móra Ferenc gyönyörű versét ajánljuk.
[Móra Ferenc] „Élete a magyar írók és költők sajátos sorsával azonos. Küzdelemben, nélkülözésben gazdag, színt, álmot és reményt szikkasztó robotmunka, amelyben még a leghívőbb és a legbizakodóbb is elfelejti az élet zamatját.
Móra Ferenc tudott mégis újra és újra erőre kapni, tudott újra és újra hinni, tudott újra és újra álmodni. Szemérmesen tudta takargatni azt, ami ott benn — a legmélyén — fáj. »Én a befelé síró fajtából való vagyok« — hangoztatta, kifelé pedig bőkezűen szertehintette álomkorsója színes, csillogó aranyhumorát”, írja az akadémikus Preszly Lóránd Móra Ferencről, akit a „szeretet költőjének” is szoktak nevezni.
Móra azért jó író, mert jó költő – lírikus énje prózájában szabadon engedve foglalta el helyét. Lírájában állandóan visszatér lenyűgöző szeretete Isten, ember és a természet minden szépsége iránt.
„Lezárt szemmel bolyongtam / Egy kertbe valahol,”
A 20. századi magyar próza kiemelkedő alakja 1879. július 19-én született Kiskunfélegyházán és 1934. február 8-án halt meg Szegeden.
MÓRA FERENC: HAJNALI DAL
Amint éjféli órán
Az álom szárnya ért:
Álmomba jaj, de jó volt,
Az isten tudja, mért.
Lezárt szemmel bolyongtam
Egy kertbe valahol,
Az isten tudja, merre,
Az isten tudja, hol.
Lezárt szemem szelíden
Csókolta valaki,
Az isten tudja, hányszor,
Az isten tudja, ki.
S ahányszor karja átfont,
Ahányszor csókja ért:
Mindég egy könnye hullott,
Az isten tudja, mért.
(1900)
