„Bálterem ez a világ, csillagok fürtje csillár, / leng az űrbeli szélben, fehéren felizzik már.” A 41 éve elhunyt Nagy László 1954 szilveszterén írt Víg esztendőkre szomjas című versét ajánljuk.
Költészetében az 1950-es években a tragikussá vált világszemlélet és egyfajta korholás jelenik meg. Egyszerre foglalkoztatta saját testi-lelki fáradtsága és a körülötte változó, egyre nehezebben megélhető világ.
A költő egész életében fájdalmak között élt, főként költeményeiben utalt betegségére, barátainak ritkán beszélt róla.”Amikor testi-lelki kínok gyötörnek, úgy vonítok, mint a kutyák. A halál meg lovak képében rémlik fel előttem, mintha gyászbóbitás, bársonypofájú, herélt lovak hajolnának le rám, amikor a betegágyban fekszem” – idézi fel Illés György Szellemidézés című kötetében Nagy László egyik ritka, fájdalmas vallomását.
„Nagy László meghatározó felismerése az volt, hogy már nyoma sincs az 1945 utáni felszabadultságnak, ő már nem az idővel népinek mondott demokráciában él, hanem egy totális diktatúrában. A magára találás első lépése tehát az volt, hogy szembe kell szállni bármifajta hazugsággal. A költő kötelessége az igazmondás” – fogalmaz Vasy Géza a Kortárs irodalmi lapban.
Nagy László költő, műfordító a kortárs magyar irodalom meghatározó alakja volt, anyakönyvi kivonata szerint 1925. július 17-én született és 1978. január 30-án hunyt el.
NAGY LÁSZLÓ: VÍG ESZTENDŐKRE SZOMJAS
Bálterem ez a világ, csillagok fürtje csillár,
leng az űrbeli szélben, fehéren felizzik már.
Emberiség, ma táncra hívott a mámor, járjad,
borral mulass, a sós vért örökre megutáljad.
Ami volt: temető az, táncos láb alá dermedt,
nem járja át az elme soha e tornyas vermet.
Táncos láb alatt kincsek s romlott vacakok tára,
csak isteni képzelet vehet itt mindent számba.
Itt már jég-gyöngy a könny, a riadó-kürtök némák,
tülekvő seregek, ó, itt iszonyú merevek s bénák.
Fekszik a rabcsont, úrcsont, porban már sose öklel,
fekszik a félelmes fegyver, töltve halotti csönddel.
Megzabált barmok csontja, lelőtt repülők roncsa,
pilóták: húnyt pupillák furakodnak e porba.
Barátok örök csókban, magányosan a spicli,
döngetné már az ajtót: édes haverom, nyisd ki!
Hamis írást kik tettek, betűik férgek lettek,
bántják örökké őket, bukfencet rajtuk vetnek.
Régi találmány rozsdás, hajdani konok dogmák
és hitek szétesve, mint a pattant-abroncsú dongák.
Nagy temető ez, hallgat gép és ember és állat,
csak a befödött vágyak élnek, fölkiabálnak!
Igricek: rongy-ingüek, poéták: csoda-nyelvek
ivadékuknak jajos versekkel fölnevelnek.
Löknek, uszítják talpam távoli boldog tájra,
ledobnám már a gondot, ami őket is vágta,
égette, szorította, – végül is be kell lássam:
nem bírok elbujdosni én se a boldogságban.
Lágy halántékot adtam korai dérverésre,
én amit tapasztaltam elég lesz ezer évre,
bűvös méltóság nincs, mely bokámat összeüsse,
szívem alatt az ádáz vezércsillagok üszke.
Hegedűk, dobok, zengnek, asztalomon is bor van,
víg esztendőkre szomjas ennyire sose voltam,
ősrégi bűnre, bajra jöhetne szép bocsánat:
hívom a mindenséget hökkentő új csodákat.
(1954. szilveszter)
