„Kezdetben én gyötrelmes szeretetben / jártam az életet: kezdetben egy kis / kristálylemezen át meredtek / szemeim a való világba.” A Vers a hétre rovatban ezúttal a 122 éve született Pablo Neruda egyik gyönyörű vallomását ajánljuk az olvasóink figyelmébe.

„A legnagyobb eltérést vállaltam önmagamtól: az alkotást, a szavak megvilágítására törekedve” – írja 1924-ben, a chilei költő pályájának hajnalán, abban az alkotói korszakban, amely később világhírhez vezetett. Neruda életműve az elmúlt évszázad egyik legnagyobb költői teljesítménye: a szerelem, a természet, a történelem és az emberi sors egyaránt megszólal benne. Számos kötete mára a világirodalom klasszikusává vált, munkásságát pedig 1971-ben irodalmi Nobel-díjjal ismerték el. Korai verseiben már ott rejlik mindaz a lírai érzékenység, gazdag képalkotás és elementáris érzelmi erő, amely később Pablo Nerudát a 20. század egyik legnagyobb hatású költőjévé emelte.
Pablo Neruda Nobel-díjas chilei költő 1904. július 12-én Parralban született és 1973. szeptember 23-án Santiagóban halt meg.
„És tudtam, hogy így él, rejtve, a lények / egyik fele, mint a legtávolabbi / tenger hala, s a lápos végtelenség / pusztáján találkoztam a halállal.”
PABLO NERUDA: A KÖLTŐ
Kezdetben én gyötrelmes szeretetben
jártam az életet: kezdetben egy kis
kristálylemezen át meredtek
szemeim a való világba.
Jóságot vettem, jártam a hiúság
vásárát, beleheltem az irigység
dögletes páráit, a szörnyű maszkok
és emberek embertelen csatáit.
Tenger-mocsár-világban éltem én, hol
a liliom gyors-hervadásu kelyhe
tajtékzó remegéseibe fojtott,
s hová csak betettem a lábam, örvény
tátongott, s lelkemet mélyébe vonta.
Így született költészetem, a dudva
közül alig bukkanva ki, magányom
fölé, marokrafogott büntetésként,
vagy a romlás kertjeiből kötötte
legszebb csokrait, míg el nem temette.
Mint a mélységes-mély medrében élő
sötét folyó, magányosan futottam
egyik kéztől a másikig, magánytól
magányig, az örökös gyűlöletben.
És tudtam, hogy így él, rejtve, a lények
egyik fele, mint a legtávolabbi
tenger hala, s a lápos végtelenség
pusztáján találkoztam a halállal.
A halállal, mely megnyit minden ajtót.
A halállal, mely minden falon átjár.
(fordító: Kálnoky László)