Cikk elküldése

Küldd el e-mailben a(z) Vers a hétre – Parti Nagy Lajos: Ének az esőben című cikket ismerősödnek!

Neved:

E-mail címed:

A címzett neve:

A címzett e-mail címe:

Üzenet:

A levelet sikeresen elküldtük!
Köszönjük, hogy tovább küldted cikkünket!

Kultúra

Vers a hétre – Parti Nagy Lajos: Ének az esőben

Szerző: / 2022. október 10. hétfő / Kultúra, Irodalom   

„összefogom magamon rongyos versem, / megidéztelek, itt vagy az égen, / itt vagy vizes ingemben, teafőzőm melegében,” Ezen a héten a 69. születésnapját ünneplő Parti Nagy Lajos versét ajánljuk.

„Parti Nagynak az irónia és szövegkezelés sajátosságai révén sikerült eltávolodnia az indulásakor divatos én-versektől, de még a szerepversektől is, és jól kivehetően különféle nyelvi rétegek felé való tájékozódással rombolta szét költészetében a magyar lírai hagyományban kódolt versmondatot.” 

Sajátos, polifonikus költészet jellemzi, hogy nem csak az irodalmat, hanem az irodalom eszközét, a nyelvet is végletességgel bontja le. Gyakran „csonkolja” a szavakat, például, ha a szótő alakilag egybeesik a raggal. A szavak egybetorlasztásával megbontja egységes jelentésüket. Ahogy novelláira, úgy verseire is jellemző az erős nyelviség, nyelvi fantázia, a roncsolt nyelv

Parti Nagy Lajos 1953. október 12-én Szekszárdon született.

 

PARTI NAGY LAJOS: ÉNEK AZ ESŐBEN

Esik. Egyre vadabbul.
Gubancos eső, felhők sűrű haja,
szél fésűje tépi, szálba, csomóba repül,
söpörnék borbélylányok pocsolyává
záróra után,
ám széjjelomol, kis szőke patak lesz,
s szórakozottan iramlik.
Látlak. Valahol morzsolod épp
tizenegyedik ujjad, s szívod, szívod
a filter-csontig, harangszó cukrozza
a kávéd, födél alatt valahol,
födél alatt mindig,
mert hisz széles e nagy kerek ég,
tűzoltógarázs, s nagy piros kocsiját,
a vihart – égő derekunk oltandó – kivezényli.
Mitől óv meg a pikkely-tető, mondd,
mitől óv meg a neylon-bunker, ha a
szél, az eső itt csörgölődik ereinkben?
Jönnek az éhes nyájak, sugárban zúdul
a dombról a vízbe az autósor, cikkan
a nikkel ökörnyál, s lustán, tömpe pofával
a bálna-buszok hörpölik egyre a sok kis
vasárnapi Jónást, tengertánc, és nincsen
senki, de senki a parton,
mind az esőben cuppog, a csókban, a sárban.
Látlak. Valahol szoknyád igazítod,
hallom a hangját, sárga harangzúgás,
átpólyázza gerincem,
megmelegít, s bár elmállik, tudom én jól,
az esőben, akár a plakát, mégis
ringassad kicsikét még, kedves,
szoknya-harangod!
Fázom már, s érzem, hogy lichthof mélyéről
kiabálok, lichthof mélyéről, bár falait
sose látom, csak hallom, hogy az összes
fürdőszobaablak, legalább százemeletnyi,
hersegve kinyílik, s hullnak alá csurgó,
csöpögő, jól bezabált szivacsok, lásd, így
folyik itten a víg toros ünnep a bamba vasárnap
fénybe takart vizihullája fölött,
brummognak tengeri tücskök, kúszik ragyogó
hegedűszó, fürge higanyszál föl,
föl az égbe, a szappan holdba.
Látlak, valahol fejedet rázod,
sátorodat, sátoromat sörszínű hajból
fölém feszíted nyugtató födélnek,
világnyi biztonságnak,
simítható égi vidéknek,
úgyhogy bádog-kabátom összefogom,
összefogom magamon rongyos versem,
megidéztelek, itt vagy az égen,
itt vagy vizes ingemben, teafőzőm melegében,
itt és valahol, mint az eső,
nézd, zuhog egyre,
zuhog egyre vadabbul.

Olvastad már?

Kapcsolódó cikkek