„összefogom magamon rongyos versem, / megidéztelek, itt vagy az égen, / itt vagy vizes ingemben, teafőzőm melegében,” Ezen a héten a 69. születésnapját ünneplő Parti Nagy Lajos versét ajánljuk.
„Parti Nagynak az irónia és szövegkezelés sajátosságai révén sikerült eltávolodnia az indulásakor divatos én-versektől, de még a szerepversektől is, és jól kivehetően különféle nyelvi rétegek felé való tájékozódással rombolta szét költészetében a magyar lírai hagyományban kódolt versmondatot.”
Sajátos, polifonikus költészet jellemzi, hogy nem csak az irodalmat, hanem az irodalom eszközét, a nyelvet is végletességgel bontja le. Gyakran „csonkolja” a szavakat, például, ha a szótő alakilag egybeesik a raggal. A szavak egybetorlasztásával megbontja egységes jelentésüket. Ahogy novelláira, úgy verseire is jellemző az erős nyelviség, nyelvi fantázia, a roncsolt nyelv
Parti Nagy Lajos 1953. október 12-én Szekszárdon született.
PARTI NAGY LAJOS: ÉNEK AZ ESŐBEN
Esik. Egyre vadabbul.
Gubancos eső, felhők sűrű haja,
szél fésűje tépi, szálba, csomóba repül,
söpörnék borbélylányok pocsolyává
záróra után,
ám széjjelomol, kis szőke patak lesz,
s szórakozottan iramlik.
Látlak. Valahol morzsolod épp
tizenegyedik ujjad, s szívod, szívod
a filter-csontig, harangszó cukrozza
a kávéd, födél alatt valahol,
födél alatt mindig,
mert hisz széles e nagy kerek ég,
tűzoltógarázs, s nagy piros kocsiját,
a vihart – égő derekunk oltandó – kivezényli.
Mitől óv meg a pikkely-tető, mondd,
mitől óv meg a neylon-bunker, ha a
szél, az eső itt csörgölődik ereinkben?
Jönnek az éhes nyájak, sugárban zúdul
a dombról a vízbe az autósor, cikkan
a nikkel ökörnyál, s lustán, tömpe pofával
a bálna-buszok hörpölik egyre a sok kis
vasárnapi Jónást, tengertánc, és nincsen
senki, de senki a parton,
mind az esőben cuppog, a csókban, a sárban.
Látlak. Valahol szoknyád igazítod,
hallom a hangját, sárga harangzúgás,
átpólyázza gerincem,
megmelegít, s bár elmállik, tudom én jól,
az esőben, akár a plakát, mégis
ringassad kicsikét még, kedves,
szoknya-harangod!
Fázom már, s érzem, hogy lichthof mélyéről
kiabálok, lichthof mélyéről, bár falait
sose látom, csak hallom, hogy az összes
fürdőszobaablak, legalább százemeletnyi,
hersegve kinyílik, s hullnak alá csurgó,
csöpögő, jól bezabált szivacsok, lásd, így
folyik itten a víg toros ünnep a bamba vasárnap
fénybe takart vizihullája fölött,
brummognak tengeri tücskök, kúszik ragyogó
hegedűszó, fürge higanyszál föl,
föl az égbe, a szappan holdba.
Látlak, valahol fejedet rázod,
sátorodat, sátoromat sörszínű hajból
fölém feszíted nyugtató födélnek,
világnyi biztonságnak,
simítható égi vidéknek,
úgyhogy bádog-kabátom összefogom,
összefogom magamon rongyos versem,
megidéztelek, itt vagy az égen,
itt vagy vizes ingemben, teafőzőm melegében,
itt és valahol, mint az eső,
nézd, zuhog egyre,
zuhog egyre vadabbul.
