„Minek nevezzelek, / Ha rám röpíted / Tekinteted,” Szendrey Júlia születésének napján, Petőfi Sándor születésének hetén a magyar szerelmi költészet egyik legszebb versével zárjuk az óévet és üdvözöljük az újat.
„Minek nevezzelek, / Ha ajkaimhoz ér / Ajkadnak lángoló rubintköve,” – írta Petőfi Sándor Szendrey Júliának 1848 januárjában.
„Hogyan tudnék elélni szerelem nélkül? ollyan szerelem nélkül, mint millyen az ő szerelme volt!” – írta Szendrey Júlia Petőfi halála után, 1848 novemberében.
Minek nevezzelek…
Olyan egyszerű és olyan természetes kérdés. És mindjárt leköt. Saját életére gondolva az olvasó maga is felteszi a kérdést és keresni kezdi a választ. A világirodalom egyik legnagyobb lírai művésze, Petőfi Sándor sorai a „nőhöz”, a „szerelemhez” íródtak, ám mindaz, amit a költő a nőről gondolt, az tulajdonképpen az egész női nemnek szóló gyönyörű bók.
Petőfi szerelmi költészetéről többek között ez olvasható Szerb Antal Irodalomtörténetében: „A feleségéhez írt versek annál csodálatosabbak, mert a legritkább eset a világköltészetben, hogy valaki jó verseket írjon a saját feleségéhez, többek közt Himfy is itt mondott csődöt. A szerelmes vers a vágy feszültségéből származik, és az ember nem szokott az után vágyódni, aki mellette van.”
PETŐFI SÁNDOR: MINEK NEVEZZELEK?
Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnák először…
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békeség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha megzendűlnek hagjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek?
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égberontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?
(Pest, 1848. január)
