„S tulajdonképen / Mi a boldogság? / Hisz minden ember ezt másban leli; / Vagy senki sem találta még meg?” Ezen a héten a 171 éve elhunyt Petőfi Sándor felszabadító versét ajánljuk.
Vajon hogyan látjuk Petőfi Sándor életművét az utódok által rákent sztereotípiák nélkül? Vajon mennyire tudatosul bennünk, hogy Petőfi nem csupán az Anyám tyúkja és a Nemzeti dal költője?
Petőfi a szabadság-politika tárgykörét életteljes őszinteségű, de megjelenési formáiban is magasrendű, sokrétű szereli költészettel egészítette ki, és hitelesítette is. Különösen szépek feleségéhez, Szendrey Júliához szóló költeményei. Az érdekes szépségű, osztályának előítéletei ellen lázadó úri kisasszony politikailag is együtt lobogott a költővel; boldoggá tette, s aztán igen boldogtalan sorsra jutott.
A sajtószabadság a gondolat szabadságának elsőrangú biztosítéka; a nép számára készülő lapot némi demagógiával is igyekeztek felhasználni. A konzervatívok ellentámadása a haladó szellemű újságírókat – élükön Petőfivel – mint felelőtlen bohém cimborákat akarta hitelüktől megfosztani.
Petőfi Sándor 1823. január 1-jén született Kiskőrösön és feltehetőleg 1849. július 31-én hunyt el Segesváron.
PETŐFI SÁNDOR: VILÁGOSSÁGOT!
Sötét a bánya,
De égnek benne mécsek.
Sötét az éj,
De égnek benne csillagok.
Sötét az ember kebele,
S nincs benne mécs, nincs benne csillag,
Csak egy kis hamvadó sugár sincs.
Nyomoru ész,
Ki fénynek hirdeted magad,
Vezess, ha fény vagy,
Vezess csak egy lépésnyire!
Nem kérlek én, hogy átvilágíts
A másvilágnak fátyolán,
A szemfedőn.
Nem kérdem én, hogy mi leszek?
Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok
S miért vagyok?…
Magáért születik az ember,
Mert már magában egy világ?
Vagy ő csak egy gyürűje
Az óriási láncnak,
Melynek neve emberiség?
Éljünk-e önnön öröminknek,
Vagy sírjunk a síró világgal? –
Hány volt, ki más szivéből
Kiszíta a vért
Saját javára,
És nem lett büntetése!
S hány volt, ki más javáért
A vért kiontá
Saját szivéből,
S nem lett jutalma!
De mindegy; aki áldozatnak
Od’adja életét,
Ezt nem dijért teszi,
De hogy használjon társinak.
S használ-e vagy sem?
A kérdések kérdése ez,
És nem a „lenni vagy nem lenni?”
Használ-e a világnak, aki érte
Föláldozá magát?
Eljő-e a kor,
Melyet gátolnak a roszak
S amelyre a jók törekednek,
Az átalános boldogság kora?
S tulajdonképen
Mi a boldogság?
Hisz minden ember ezt másban leli;
Vagy senki sem találta még meg?
Talán amit
Mi boldogságnak nevezünk,
A miljom érdek,
Ez mind egyes sugára csak
Egy új napnak, mely még a láthatáron
Túl van, de egykor feljövend.
Bár volna így!
Bár volna célja a világnak,
Bár emelkednék a világ
Folyvást, folyvást e cél felé,
Amíg elébb-utóbb elérné!
De hátha ugy vagyunk,
Mint a fa, mely virágzik
És elvirít,
Mint a hullám, amely dagad
Aztán lesimúl,
Mint a kő, melyet fölhajítnak,
Aztán lehull,
Mint a vándor, ki hegyre mászik,
S ha a tetőt elérte,
Ismét leballag,
S ez így tart mindörökké:
Föl és alá, föl és alá…
Irtóztató, irtóztató!
Kit még meg nem szállott e gondolat,
Nem fázott az soha,
Nem tudja még: mi a hideg?
E gondolathoz képest
Meleg napsúgár a kigyó,
Mely keblünkön jégcsap gyanánt
Vérfagylalón végigcsuszik,
Aztán nyakunkra tekerőzik,
S torkunkba fojtja a lélekzetet – – –
(Pest, 1847. március.)
