„féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod / íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert / nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.” Ezen a héten Radnóti Miklós gyönyörű versével az 5 éve elhunyt Gyarmati Fannira emlékezünk.
Ahogy Ferencz Győző fogalmaz: 1926-ban Hilbert Károly otthonában Radnóti Miklós „egész életét sorsdöntően befolyásoló ismeretségre tett szert: megismerkedett leendő feleségével, Gyarmati Fannival, aki Hilbert feleségéhez járt matematikából különórákra”.
A szeretet, a szerelem és a vágy, az érzelmek jóval sokrétűbbek és bonyolultabbak annál, hogy egy szerelmes versből megkérdőjelezhetetlen következtetéseket lehessen levonni. A fiatalon, tragikus körülmények között elhunyt Radnótinak megadatott, hogy átélje az élete végéig tartó szeretet és szerelmet, és megadatott, hogy ezen a szerelmen kívül más érzelmi szinten, más jellegű szerelmet is átéljen. Szerelmes verset nem csak Gyarmati Fannihoz írt. Mint minden szerelemben, Radnóti és felesége szerelmében is voltak hullámvölgyek, Radnóti mindkétszer visszatért Gyarmati Fannihoz, a társhoz, baráthoz, kritikushoz, szeretőhöz és szerelemhez.
Radnóti Tajtékos ég című posztumusz kötete 1946-ban jelent meg. A kötetben szereplő verseket még maga Radnóti állította össze, de befejezni már nem tudta, a szerkesztési munka feleségére hárult. Ő kiegészítette az 1944 nyarán Borban írt versekkel, így jelent meg a Hetedik ecloga, amelyben a költő a legkegyetlenebb körülmények között az otthont és a múltat idézi fel, bevallva: a felesége mindent – életet és halált – jelent számára: „féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod / íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert / nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.”
Radnóti Miklós felesége, Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni, a Hetedik ecloga, a Levél a hitveshez és sok más közismert, méltán népszerű vers múzsája 1912. szeptember 8-án született és 5 éve, 2014. február 15-én hunyt el.
RADNÓTI MIKLÓS: HETEDIK ECLOGA
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, –
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
(Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. július)
