„Ha valaki jönne, csúf téli hajnalon / Mikor minden felbúg és szorít a torkomon / Ha ilyenkor jönne… csendbe… szomorúan” Ezen a héten a 77 éve elhunyt Rejtő Jenő versét ajánljuk.
Rejtő Jenő költészetéről, verselési szokásairól keveset (szinte semmit nem) tudunk. A korai zsengéi és a már érett Rejtőre utaló versei közül több a Hámori Tibor által közölt Rejtő Jenő rejtélyes élete című könyvben látott napvilágot.
Alig 37 évet élt, ám nemcsak a jellegzetes pesti humorral átitatott regényei, színpadi művei és versei által vált a 20. század egyik legkiemelkedőbb irodalmi alakjává. Életmódjával is jócskán rátett egy lapáttal. Nem látta tisztán a jövőjét, de érezhette, hogy nem éri meg az öregkort, 1928-ban egy barátjának írt levélben így írt: „Ha én most meghalok, az olyan igazságtalan, csúnya dolog lenne, mint egy ártatlan embert hivatalosan felkötni.” Nem ekkor, de sajnos igaza lett.
1905. március 29-én született Budapesten és 1943. elején (hivatalosan 1943. január 1-jén) halt meg a Szovjetunió területén.
REJTŐ JENŐ: HA VALAKI JÖNNE…
Ha valaki jönne, csúf téli hajnalon
Mikor minden felbúg és szorít a torkomon
Ha ilyenkor jönne… csendbe… szomorúan
Jönne akit várok, keresek, hasztalan
Leborulnák térdre és lüktető fejem
Ölébe hajtanám…
Lihegnék fáradtan… térdét szorítanám
Friss harmatos ölét, csókkal borítanám
Hullana a könnyem hófehér combjára…
Hörögne a mellem… a zokogás rázna…
Fáradtan, megtörten, vad keserves vággyal,
Bús férfi sírással…
Szólna hozzám lágyan… halkan… bánatosan,
Simogatná fejem… s arcomat szorosan…
Egyre szorítaná kis puha ölébe…
És én a hajnali… sápadt csöndességbe
Kezdenék vallani…
Felsírnám ott, tépett összetört életem
Beteg lázas agyam… sápadt, fáradt fejem
Piszkos éji álmok, kéjbe fúlt titkait
Ezer rongy szerelem, kifestett csókjait
Bús bolyongó vágyak, miket sohasem láttak
miket kinevettem
Régi éjszakáknak festett durva kéjét,
Tehetetlen dühöm undok irigységét…
Aljas pillanatok… éhes mocskos vágyak…
Ezer pillantásom, amit sohasem láttak
Százezer gondolat, mit félig gondoltam
s vágyódtam utánuk…
Lihegve… kifúltan… elsuttognám „Ámen”…
Ölébe hajtanám, fáradt, zúgó fejem
Ő, tudom kiköpne… felrúgna… ott hagyna…
s vergődve a földön… utána zokogva…
Azt súgnám lihegve… hajnali pirkon…
Igaza volt néki!
