„Az évszakok táncával velelejtve vénülni lassan, bölcsen, megadással. Úgy múlni halkan az örök múlással, mint haba habbal, az árnyék az árnnyal, majd szép éretten a kész sírba esve.” Ezen a héten a 77 éve elhunyt Szabó Dezső versét ajánljuk.
„Szabó Dezső a magyar irodalom legmeghökkentőbb alakja: nincs az a jó, és nincs az a rossz, amit el ne lehetne mondani róla – írja Hegedűs Gyula. – Az ellentétek és a szélsőségek úgy kavarognak egyéniségében, mintha egy romantikus regényíró találta volna ki. Ő volt a magyar fasizmus legnagyobb hatású szószólója, és ő volt a fasizmus legdübörgőbb ellensége – méghozzá egyszerre. Életműve rádöbbent a nagy problémákra, és rossz megoldások felé viszi a gyengébb lelkeket.”
Megítélése életében és halála után is ellentmondásos volt. Ma is az. S bár magam sem kedvelem, elismerem, hogy a 20. század egyik legnagyobb hatású írójáról, publicistájáról van szó, aki 1944-ben így írt: „Jaj, nem lehet számomra ez a végzet! Vihar-lélekkel jöttem a világra. A végtelen kergető szomjúsága űz időn, sorson át mindig továbbra s gyötrelem nekem minden, mi bevégzett.”
Szabó Dezső 1879. június 10-én született Kolozsvárott és 1945. január 13-án hunyt el Budapesten.
SZABÓ DESZŐ: A LEVELEK KOLOZSVÁRRA VERSEI
52. levél
SZABÓ DESZŐ: AZ ÉN OSZTÁLYRÉSZEM
Hogy irígylem sokszor a jó Berzsenyit, ki partra szállt bevonva vitorláját s nem kísértve a tengerek dagályát: szelíd otthonban lelte meg világát, hol mély a béke és erős a hit.
S ha felmozdultak a nehéz kérdések: nyugtot adott a föld örök kalásza, a venyige áldott vigasztalása, egy jó paripa, jó könyv, és estre válva: a csillagoknál hosszú tűnődések.
S ha fellobbant néha az élet láza: érc-ritmusokba rendezte a lelkét s elolvasva friss vérrel élő versét, a vágyai gyötörni elfelejték. Volt otthona, termése, hű családja.
Ó, mert ez a földi maradandóság: csendes tűzhely, jó feleség és gyermek. És, hogy múlhassuk mégis ama vermet: csodás percekben megszülető versek, melyekben vagy élet és örök forrás.
Az évszakok táncával velelejtve vénülni lassan, bölcsen, megadással. Úgy múlni halkan az örök múlással, mint haba habbal, az árnyék az árnnyal, majd szép éretten a kész sírba esve.
Jaj, nem lehet számomra ez a végzet! Vihar-lélekkel jöttem a világra. A végtelen kergető szomjúsága űz időn, sorson át mindig továbbra s gyötrelem nekem minden, mi bevégzett.
Minden, mi ismert, minden, mi határolt. Örök holnapban, örök születésben folyton újulva, folyton új merésben, nyugalom nélkül örök keresésben akarni mindig tisztább új világot!
A szűk ember nem lehet a társam. Testvéreim a rohanó orkánok, kik átseperve a vénült világot önharagjukba vesznek és utánok újul az élet frissült tiszta vágyban.
így szórtam én is magam szerte-széjjel. Volt bánatom tengerek zokogása, volt haragom nagy hegyek felhő-gyásza. Sírás és villám, minden volt hiába: vak falaiban éj maradt az éjjel.
De nem lesz halálomban halálom: tovább sírok holnap tengők szemében, felvillámlok új harcosok lelkében, s majd a jövőt, mégis mégis én élem.. .És lesz még egyszer ünnep a világon.
(FSzI. 1944. január 13.)
