„Este van és ősz… És megállok: / oly hihetetlen ez az ősz! / A régit még szinte elérem, / oly közel van, oly ismerős.” Ezen a héten a 60 éve elhunyt Szabó Lőrinc gyönyörű versét ajánljuk.
Bevallom, rettenetesen könnyű Szabó Lőrinc verseit olvasnom, azonban nem könnyű Szabó Lőrincről és verseiről írnom. Hogy miért? Verseiben ott a válasz. Életrajzírója, a nagyszerű Kabdebó Lóránt megfogalmazása szerint „Szabó Lőrinc a 20. századi magyar líra klasszikus nagysága. A kétségbeejtő és a feloldó végletek állandó küzdelme alakítja életművét. Ellentmondásos és lenyűgöző egyénisége évtizedeken át foglalkoztatott.”
Az élet elmúlása, a körforgás egész életében foglalkoztatta Szabó Lőrincet, aki így ír az Ősz című versének keletkezéséről:
„Vers és valóság – Érdekessége az talán, hogy a jelenből, sőt a pillanatból indul ki, és témája oly rohamosan tágul, hogy nem tudja megakadályozni az idő torlódását, a nap, az évszak, az évek, az egész élet pillanatnak tekintését: mindennek vége van… Zuhan az élet: a horatiusi labuntur anni parafrázisa.”
SZABÓ LŐRINC: ŐSZ
Este van és ősz… És megállok:
oly hihetetlen ez az ősz!
A régit még szinte elérem,
oly közel van, oly ismerős.
Mint a ma reggel, oly közel van
a régi ősz, a tavalyi…
Egy év telt el reggeltől estig
és alig történt valami.
Egy egész év és nyoma sincsen –
az idő egyre rövidebb;
lehúnytam a szemem: reggel volt,
kinyitom újra: este lett.
Kezdet s vég egybefut… Óh, hogy
zuhan az élet! hogy zuhan!
Egy perc, és minden összecsap, és
még egy s mindennek vége van.
