„A csillagok fölé / repül már az ember, / s lemegy olyan mélyre, / amily mély a tenger.” Ezen a héten a 142 éve született Szép Ernő gyönyörű, lírai költeményét ajánljuk.
„Ady Endre egyik legjobb barátja volt, de ugyanúgy tartozott Molnár Ferenc legszűkebb baráti körébe is. Babits kezdettől fogva nagy költőnek tartotta, Hatvany Lajos a hazai városi irodalom egyik főalakjának. Versei ugyanúgy kaptak helyet a legkomolyabb antológiákban, mint a kabarék színpadán (…) – írja róla Hegedüs Géza A magyar irodalom arcképcsarnoka kötetében. – Humor és érzelmesség, halk bírálat és öngúny ötvöződik össze ezekben a gyakran dalszerű versekben. (Sokat meg is zenésítettek, és kabarékban énekeltek.) A részvét minden emberi bánat iránt és a szeretetvágy az alaphangja egész költészetének. Tulajdonképpen nem széles skálájú lírikus, de gazdag érzelemvilággal tudja új meg új módon kifejezni a szeretetet, megértést, mindent megbocsátást.
Mindenekelőtt költő; költő akkor is, amikor prózát ír, és akkor is, amikor drámákat fogalmaz.”
Nehéz ennél pontosabban megfogalmazni, mit érzünk, mit olvasunk, amikor Szép Ernő költeménye kerül elénk. Annyira szép, már-már éteri, hogy szinte megfogható, szagolható mindaz, amiről ír.
Szép Ernő 1884. június 30-án született Huszton (ma Ukrajna) és 1953. október 2-án hunyt el Budapesten.
SZÉP ERNŐ: MEGLÁTOD
A csillagok fölé
repül már az ember,
s lemegy olyan mélyre,
amily mély a tenger.
És lenn a tengerben
már fotografálhat,
ismerős lesz minden
rejtett növény, állat.
Mindennap az ember
új csodára ébred,
nem lesz semmi titka
majd a mindenségnek.
Távolba láthatunk,
távolba hallhatunk,
hosszú lesz az élet,
tán meg se halhatunk.
A lehetetlent is
szabad lesz remélni;
meglátod, hogy milyen
érdekes lesz élni.
