„És már álmos volt merre ment az út, / sehol sem volt egy szentjánosbogár sem. / A tenger partján rőt fáklyásmenetben / más tengerekről érkezett dereglyék” Ezen a héten a 123 éve született Szerb Antal fiatalkori költeményét ajánljuk.
Már húszéves korától jelentek meg írásai a Nyugatban, melynek 1921. 3. számában A tizenhat éves, A lovag hazatérte, a Hannibál esküvése és A toronyőr mellett a Ballada című költeménye is megjelent, Szerb Antal Kristóf néven. Ezeket a gyönyörű sorokat – ismétlem – huszonegy évesen írta: „És lassan mind alátűntek a gyertyák. / Kint sárga szél fújt mindent sivatagra / és azt mondják, hogy akkor éjszaka / a síkságra feküdtek nagy hegyek.”
Intellektusa egészen fiatalon kiviláglott, mire 1924-ben ledoktorált, már több folyóirat is közölte írásait, tudományos munkáit. Naplójában Szerb Antal így fogalmaz: „Csak az irodalom őrzi meg az ember ifjúságát; a sokat olvasó egy kicsit mindig diák marad.”
Szerb Antal, a két világháború közötti magyar irodalom egyik kiemelkedő tagja alig 43 évet élt, 1901. május 1-jén született Budapesten és 1945. január 27-én gyilkolták meg Balfon.
SZERB ANTAL KRISTÓF: BALLADA
A parkra hűvösült immár az este,
hogy Horand búcsút vett a társaságtól,
a hattyúk a tó pajzsos kerületjén
aludni úsztak csendes víziházba.
És már álmos volt merre ment az út,
sehol sem volt egy szentjánosbogár sem.
A tenger partján rőt fáklyásmenetben
más tengerekről érkezett dereglyék
matrózai holdasan énekeltek,
míg hosszúlábú láthatatlan őrök
söpörték zúgva a park útjait.
Sötét rongyot teregettek az égre.
A toronyban virrasztott már a mécses
s a temetőben a torony körül
az egyik sírból meztelen kar nyúlt ki,
hogy felmutassa, aki anyagyilkos.
De Horand mégis felment a toronyba
(és jól bezárta lent a templomajtót
kardját leszúrta a kapu elébe)
és belépett vén könyvei közé.
Szobájában tíz hosszú gyertya állott
és karszéke előtt nagy medvebőr,
a kemencében nyáron is tűz égett
és nem volt ablak a toronyszobában.
És jöttek meghajolva mind a könyvek
és tollak száguldtak sárgult papíron,
fehér könnyel könnyeztek el a gyertyák
s a képek néha leszálltak a falról.
Kint óriás fekete vasfazékban
száraz tűzön főzték az éjszakát,
Horand vállára szálltak már az órák,
fehér patkány táncolt az asztalon.
És lassan mind alátűntek a gyertyák.
Kint sárga szél fújt mindent sivatagra
és azt mondják, hogy akkor éjszaka
a síkságra feküdtek nagy hegyek.
Horand az alsó csontvárosra gondolt
hol már meguntak járni a hiénák,
miközben immár az utolsó gyertya
halálát fáradt eksztázisban égte.
Mert ha Horand akkor tudhatta volna,
hogy elközelgett a végzetes óra,
térdenállva kért volna életéért
kis kápolnában csodatévő Szűzet.
De nem tudta s az óra elközelgett,
míg döghalált halt az utolsó gyertya
és sötétséget hintett a szobába,
aki kilépett a kemence-hátból.
Horand két karját kapkodón kitárta
valami titkos segítő után,
de hiába, torkára folyt a fojtás
és végighullt az óriás medvebőrön.
És a tornyon betellett a varázslat.
(1921)
