„A földnek mélye olykor meg-megrándult, / amint ment zúgó száz tárnákon át, / már rég feledte szabad trák honát,” Ezen a héten a 78 éve meghalt Szerb Antal egy gyönyörű kései versét ajánljuk.
Vajon a halálfélelem elhárítása-e, avagy „gyermeteg” reménykedés részéről a fogolytábor poklának túlélhetősége? Egy- azon mondatában érhető tetten a szerelem és halhatatlan művésszé válás örök mítoszának: az Orpheus-sorsnak a tudatosítása, és a végzetet enyhítő költői világba menekülés mámora:
Szerb Antal valamiféle gyermeki, ártatlan hittel bízott abban, hogy sorsa jobbra fordul, noha a poklok poklát élte át társaival a munkatáborban. Feleségének így írt: „Édesem, ami velünk történik, kettőnkkel, igazán Orpheus és Euridiké mítosza ez, nem fordulhatok feléd, amíg az alvilág folyosóin bolyongok, mert akkor elveszítelek… sírok, amikor ezt írom, mert igazán szép és költői gondolat”.
Leveleiben, az Orpheus-sors újra s újra megjelenik, reményt nem feledve, azonban erejét és bizodalmát hátrahagyva: „Most már sötét is van, még hangulatom sincs, hogy többet írjak. Bízzatok benne ti is, hogy nemsokára találkozunk, és szeressétek szerencsétlen Tónitokat”.
„Mint a pokol tornácában írott legvégső mondat, melyet Szerb Antal intézett szeretteihez, mielőtt Euridikéjét megelőzve örökre eltűnt volna az alvilágban (még ebben a fordított orpheuszi sorsban is követte őt a hűséges barát: Szentkuthy!), olyan kódolható üzenetként rögzül, mely mindannyiunkhoz szóló szellemi hagyaték egy nemzedék elveszett képviselőitől”, írta Bálint István az Alföld című folyóiratban 1954-ben Szerb Antal levelezéseinek összegzéséül. A címben is szereplő Orpheus-t Szerb még a régi helyesírás szerint írta, újabb kiadásokban már az új magyar helyesírással látni.
Szerb Antal, a két világháború közötti magyar irodalom egyik kiemelkedő tagja 1901. május 1-jén született Budapesten és 1945. január 27-én gyilkolták meg Balfon.
SZERB ANTAL: ORPHEUS AZ ALVILÁGBAN
A földnek mélye olykor meg-megrándult,
amint ment zúgó száz tárnákon át,
már rég feledte szabad trák honát,
míg lent mocsári zöldes fényű láng dult,
és aknák mélyén zöldes szörnyek lesték,
feléje nyújtva hosszú, pikkelyes kart,
s a földalatti villám, nagy eres kard,
átszegezte ezt az elátkozott estét.
És Orpheus csak ment, magába fulva,
a pusztulás nagy leckéjét tanulva,
mely gyötrött szédülésbe merevíté,
míg végre naptól felfénylett egy oszlop,
Orpheus megfordult és szertefoszlott
tündérfehér árnyként Euridiké.
(1944)
