„S a tényleges terek, Nem az emlékeké / egy sem, így, mind tovább, ahogy ajtó fehérlik / – egy él – egy lebegésre. Most még kikerüli,” Ezen a héten lenne 83 éves Tandori Dezső, az ő elgondolkodtató versét ajánljuk.
„Kritikusai azt írják, Tandori »ontológikus« lírája Rilkéhez és Pilinszkyhez kapcsolódik közvetlenül; emellett persze felhasználja, bár csak kevéssé, az európai költészet félig tudatos, félig tudat alatti kollektív kép- és képzetkincsét is. Alapjában azonban alig köt ődik akármilyen hagyományhoz, s egyik legfőbb törekvése, hogy szakítva egy tulaj donképpen százados tradíció-sorral, új eszközrendszert, s őt egy csaknem új nyelvet teremtsen a modern lét-élmény szenzuális kifejezéséhez” – írja Pór Péter gondolata a Modern líra útján című tanulmányában, és tovább lép, úgy látja: „A montázsok, síkátvágások, önkioltások és kategória-átmin ősítések ilyen merészen és átgondoltan elvonatkoztatott, feszes logikájú és hibátlanul autonóm eszköz-rendszerének nemigen vannak el ődei a magyar lírában, más úton jár, mint József Attila fényl ő logikája is, még leginkább talán csak Mollormé és Benn verseire emlékeztet távolról: ezért, hogy Tandori — Bori Imre megfogalmazását idézem — »kezd őként is az eredetiség revelációját hozta« költészetével.”
A mai magyar költészet koronázatlan királyának az egyik legfontosabb versgyűjteménye a 2001-ben megjelent Aztán kész, amelyben A tényleges terek című vers is szerepel. A kötetet a kritika egyöntetű elismeréssel fogadta és Év könyve díjat is kapott.
Tandori Dezső Kossuth- és József Attila-díjas írótól, költő Budapesten született 1938. december 8-án és Budapesten hunyt el 2019. február 13-án.
TANDORI DEZSŐ: A TÉNYLEGES TEREK
„A tragédia még ezúttal is elmarad…”
S a tényleges terek, Nem az emlékeké
egy sem, így, mind tovább, ahogy ajtó fehérlik
– egy él – egy lebegésre. Most még kikerüli,
akit magadhoz engedtél, könnyelmű, Totyi,
két könnyelmű tudatlan, de egyiké a bűn, ha
a szárny rosszul veszi s tényleges teret,
és az emlékeké lesz, ami nem lehet többé tied,
amit – ajtó fehérlik, egy él – kibírni nem lehet,
él, ahogy már halott, egy lebegés, soha
nem kerülsz ki belőle.
S valóban? Élsz tovább,
és minden ugyanaz lesz, Tehát minden, ami
elrontható, ha egy Magasabb Rendelés
nyomán nem romlik el, felment a végtelen
engedékenység örök-halálú, örök-éltű
bűnének megvalósult Lehetője alól.
De így élni? Mi pusztult lényegű élet ez,
hogy örökké a lényeg számításai közt
telik, hogyan jutsz el a jó cselekedetig,
addig, ami helyes, kizárólagosan! Vagy…
el nem mondható, milyen eleven, ami halott.
Most könnyen mondhatod: kiengedted saját
kérésére Totyit, de csak egy újabb kegyelem
szeszélyei szerint lebbent egy ajtórésen át,
a félsötétből a szem-szárny megkuszáló
világosságba. Éltek mind a ketten.
És lesz-e, lehet-e foganatja: „Nem, nem feledtem…”?
