„Nem firtatom mi csaló, mi igaz, / Nem fáj, mi fáj, nem vigasz a vigasz. // Vágytól, örömtől, bútol nyugton / Állok itt egymagam az úton.” Ezen a héten gyönyörű versével Tersánszky Józsi Jenőre emlékezünk.
Egy nagyszerű (élet)művész, akinek líráját alig ismerjük, noha éppolyan csodálatos és izgalmas, mint a prózája. Tersánszky a fronton élte meg háborút elejétől végéig, sőt azon is túl, hiszen hadifogságba került, s csak hónapokkal később szabadult. Itt, a fronton fedezte fel önmagát, a benne szunnyadó tehetséget. Szimbolikus képekkel teli műveiben a háború által végiggázolt és elzüllesztett ország sivár képe, a világos stílus csaknem derűs művészetével megírva: ” Hallod-e végzet, titok, élet, lélek, / Nincs alakod, amiben féllek!”
“És itt van Tersánszky titka: tökéletes tisztán érzi a dolgok humorát – írja Schöpflin Aladár Tersánszky Józsi Jenőről a Nyugatban. – Van egy tulajdonsága, amely írókban a legritkább: egész közel van a természethez, van külön érzéke mindennek megértéséhez és kifejezéséhez, ami a természeté.”
“Humor és áhítat? Tersánszky stílusának, írói magatartásának varázsa éppen az összetettségben van – folytatja Schöpflin. – Keserű és édes, moralizáló és amorális, naiv és tudatos, újszerű és ódivatú, kacskaringós és gyermetegül egyszerű, modoros és közvetlen, – és ebben az összetettségében – igazi jól sikerült műveiben – mégsem egyenetlen.”
Ezen a héten a 128 éve, 1888. szeptember 12-én született és 47 éve, 1969. június 12-én elhunyt Tersánszky Józsi Jenőre emlékezünk.
TERSÁNSZKY J. JENŐ: ÁLLOK ITT EGYMAGAM AZ ÚTON
Hallod-e végzet, titok, élet, lélek,
Nincs alakod, amiben féllek!
Remény, szerencse, szerelem,
Becézz, vagy fordulj ellenem.
Felemel kezed, letörhet, megölhet,
Nem kérek, nem kérdek tetőled.
Ezer arcod harag, jóság, gúnyt ölthet,
Nem járok szűkölve előtted.
Nem firtatom mi csaló, mi igaz,
Nem fáj, mi fáj, nem vigasz a vigasz.
Vágytól, örömtől, bútol nyugton
Állok itt egymagam az úton.
Azt sem tudom magamról hol van,
Egy-é velem, vagy szétoszoltam.
Nem eszmélek már őrjítőn magamra,
Rémülettől szíven ragadva.
Magam a semmi, magam a csönd,
Égi végtelen, földi göröngy.
Süket fülem, szememen hályog,
Ó fáradtság! te boldog, áldott…
(Moste, 1917)
