„Együtt mennek a hősökkel, / nyavalyásokkal a történelembe: / vannak magyarok: úgy tartják a világot, / mintha kisgyerek lenne.” Ezen a héten az 1956-os forradalom emlékére az idén elhunyt Tornai József megrázó versét ajánljuk.
Az 1947 és 1961 közötti években alakította ki a katolicizmustól elforduló, panteizmusnak nevezhető szemléletét, Kant, Spinoza, Spencer, a brahmanizmus és a buddhizmus volt rá hatással. Világnézete miatt 1948 után nehezen talált állást. Betanított munkás, majd akkordbeíró lett a Csepel Vas- és Fémművekben. Kettős életet élt: a napi munka után verseket írt, olvasott, képezte magát.
Az 1956-os forradalom idején egy illegális lap szerkesztésében vett részt, de a szerencsének köszönhetően a megtorlást elkerülte. 1959-ben megjelent első önálló verseskönyve, a Paradicsommadár, ettől kezdve irodalmi tevékenységéből élt. Tornai József költészetének alapkérdése a lét természetes egyensúlyi állapota, az ősi morál, az archaikus kultúra helyreállítása, az önmagától is elidegenedett ember otthonra találása, megigazulása a jelenben.
Tornai József Kossuth- és József Attila-díjas magyar költő, író, műfordító Dunaharasztiban született 1927. október 9-én és 93 éves korában Budapesten hunyt el 2020. január 31-én.
TORNAI JÓZSEF: VANNAK MAGYAROK
Vannak magyarok, szikkadtak, tiszták,
mint a cserepes agyag a Tiszaháton.
Vannak magyarok, sárosra
isszák magukat a koszos állomáson:
Isznak a havas Don-kanyarra,
isznak a tábornok arany váll-lapjára.
Vannak magyarok: hat ujjal
és fogastul jönnek a világra.
Ezen a földön nőttek,
nem a tatárszagú Ázsiában,
mégse hisznek a szent bálványokban
aranyozott isten-fiában.
Kaszát egyesítettek, voltak
fekete-csimbókos szörnyetegek,
locsogó vérükkel öntözték
a kiszáradt egeket.
Felhőből néző nagyapjuk
tótul, zsidóul imádkozott:
dűlnek szájukból a kiskunsági homokviharok,
Duna-folyású ekloga-sorok.
Együtt mennek a hősökkel,
nyavalyásokkal a történelembe:
vannak magyarok: úgy tartják a világot,
mintha kisgyerek lenne.
Ártatlanul lesik az arcát:
sír, mosolyog, eliszonyodik?
Nem engedik kiszedni a kezünkből
legutolsó lélegzetükig.
Hallgatásukban rejtegetik
az elsodort parti fát, asszonyuk jajszóit,
de nem mentik meg őket
a vízióik!
Nem volt késsel vágható kenyerük,
emésztődéseiket hordták a malomba.
Koponyájukban most az üres hold
lakik hajnalonta;
süti a villódzó sebhelyeket,
port, füstöt, kitört ablakokat.
Vannak magyarok, akiknek
az öröm menyasszony-kárhozat,
lemondás és elrontott ünnep
minden nap-villás reggel.
Fölkelnek az ágyból és belebuknak
a sírba gimnázista-fejjel.
Fölfalják az idegen zászlókat
vagy meghíznak, mint a szolgák.
Vannak magyarok, rég tudják,
hogy ahol élnek, szeles ország.
A csúcsos, menetelő jegenyék zajából
kihallják a pontos muzsikát,
házuk előtt éjféli időben
csapatostul tutulnak a kutyák.
Becsézik ezt a kis földet, hazát,
és fülük mellett eleresztik a szót.
Vannak magyarok, várnak, szédülnek,
szívüket-lecsukók.
A tegnapért eladják a mát,
puha ingért a kabátot.
De vannak magyarok: István királyra,
új ezer évre várók.
Nem fogadják meg az anyai szót,
komor és makacs árvák.
Az emberiségnek a fából-
vaskarikákat ők csinálják.
