„Áldott az élet, / Ad kinek-kinek méltón, ahogy illik, / Áldott az élet, / Keze felém is illendően nyílik,” Ezen a héten a 135 éve született Tóth Árpád gyönyörű versét ajánljuk.
A halk szavú költőnek is nevezett Tóth Árpád dallama belülről fakad. Az első Nyugat-nemzedék és a 20. század egyik legkiemelkedőbb lírikusa tárgy- és formavilága sokoldalú, az élet jelenségeit áttetszővé, mélyítő jelképekké formálta. Korai versei közül a Csak ennyi az egyszerűséget viszi tökélyre: „Csak ennyi, lásd, / Köszönni illedelmesen és menni.” A belenyugvásból eljut, a magányig és végül a búcsúzásig. Az egész életében betegeskedő költő fiatalon, 1913-ban írta a verset, amelyben idejekorán elköszön, noha még előtte állt a számos elismeréssel teli év. Mindent tudott, minden adott volt benne, ahhoz, hogy a lírája kitűnjön.
Szabó Lőrinc így írt: “a tündéri látásnak és a merengő harmóniának, a szépségnek és a bánatnak, az ünnepien gazdag verszenének, az ízlésnek, a kultúrának, a belső fegyelemnek a művésze, minden becsületes akaratnak és haladásnak, igaz emberségnek a hitvallója volt, eleinte az idill és még inkább az elégia ragyogó, majd mindjobban elboruló, sötétedő és egyszerűsödő klasszikusa.”
A Babits által “nagy költőnek” jellemzett Tóth Árpád 1886. április 14-én született és 1928. november 7-én hunyt el.
TÓTH ÁRPÁD: CSAK ENNYI
Félbehagyott
Versek szegény, halkuló rebegése,
Félbehagyott
Sírás halkuló, békélt szepegése,
Félbehagyott
Küszködés békélt, mindegy-legyintése,
Csak ennyi, lásd,
Halkuló, békélt, mindegy-éltem vége.
Jó itt nekem
Kis, hajnali kávéház-zugban,
Jó itt nekem,
Hajnali, csendes mélabúban,
Jó itt nekem
Lassacskán, szépen végit várnom,
Csak ennyi, lásd,
Hajnali csendes elhalálozásom.
Csak sose sírj,
Nem volt az élet énhozzám kegyetlen,
Csak sose sírj,
Én voltam lusta, gyáva és ügyetlen,
Csak sose sírj,
Nem illet engem itten joggal semmi,
Csak ennyi, lásd,
Köszönni illedelmesen és menni.
Áldott az élet,
Ad kinek-kinek méltón, ahogy illik,
Áldott az élet,
Keze felém is illendően nyílik,
Áldott az élet,
Hullott kezéből rám is némi jó,
Csak ennyi, lásd,
Csendeske, fáradt rezignáció.
Isten veled,
Vigasztaljanak méltóbb, zengőbb versek,
Isten veled,
Vigasztaljanak zengőbb, szebb szerelmek,
Isten veled,
Nézd, fény ragyog a gyönyörű világon,
Csak ennyi, lásd,
Hogy én eltűntem és hiányzom.
(1912)
