„A Fénynek földi hang még nem felelt, / Csak a szinek víg pacsirtái zengtek: / Egy kirakatban lila dalra kelt” Ezen a héten a 133 éve született Tóth Árpád, a halk szavú költő gyönyörű versét ajánljuk.
Tóth Árpád a 20. század egyik legkiemelkedőbb lírikusa volt és máig egyike legnépszerűbb költőinknek, aki rövid életének tökéletességre törekvő, tiszta költészetével nagy visszhangot és méltatást váltott ki kortársaiból és utókorából. A halk szavú költő egyik legismertebb versében a melankolikus hangulat a szépséggel és a humánum utáni vággyal vetekszik. A Körúti hajnalban az egymást követő, gyorsan múló pillanatok hatását a felvillanó, elénk táruló jelenségek élettel teli valójában ragadja meg. Tóth Árpád érzékenysége nem tud elszakadni az emberi lét kérdésének miértjeitől, itt is középpontban áll, ahogy a városi lét hajnali ébredését megéli: „Egyszerre két tűzfal között kigyúlt / A keleti ég váratlan zsarátja: / Minden üvegre száz napocska hullt,”.
„Őbenne élt és alkotott, megteremtve a különös és szomorú szépségnek egy egyéni világát, mely életből formáltatott s mégis magasabb, mint az élet – írja Babits Mihály. – Mert az ő költészete, noha semmikép sem koturnusos vagy nagyképű, mégis minden ízében igazi magas líra, nagy költészet, amilyen alig zendül ma már. Görög szépségek költőivel rokon ő, noha trafikoslányról és kiskocsmákról dalol; vagy rokon a Victoria-kor archangelikus nagy angolaival, akiket annyira ismert és szeretett, akiknek egypár költeményeiről a magyar versfordító művészet utolérhetetlen remekeit adta…”
Tóth Árpád 1886. április 14-én született Aradon és 1928. november 7-én hunyt el Budapesten.
TÓTH ÁRPÁD: KÖRÚTI HAJNAL
Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.
Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.
Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.
A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.
Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére…
(1923)
