„Szeretem csípő erejét a szélnek, / Az ősz esőjét és a tél havát, / Az ölelést, a bort, a vacsorákat, / A zengéseket és metaforákat.” Ezen a héten a 109 éve született Vas István megdöbbentő erejű vallomását ajánljuk.
Vas István a Nyugat harmadik nemzedékének tagja a II. világháború utáni magyar irodalom kiemelkedő személyisége. Költészetében és sok kötetnyi önéletírásában a korszak alkotóit jellemző kétely, a ráció és az irónia eszközeivel vizsgálta a személyes létezés kérdéseit a jelenkori történelem összefüggéseiben.
Az 1935–1938 között írt versei között szerepel az Őszi ének, amelyben a lázadás és önfegyelem, a nosztalgia és lemondás jelenik meg, póztalan, őszinte költészetében a köznapi beszéd nyelvezetét használta.
Vas István 1910. szeptember 24-én született Budapesten és 1991. december 16-án hunyt el Budapesten.
VAS ISTVÁN: ŐSZI ÉNEK
Szemem lefogja, incselkedve vélem,
Egy bársonysíma, jóleső tenyér,
Te vagy az, ősz, már illatodat érzem,
Lehelleteddel szívemig elér,
Lüktetve onnan, fürgén sok kis érben
Viszi magával fűszerét a vér.
Tört színed szebb ma nékem, mint a rózsa,
Te barna fürtű, érett ajkú Múzsa!
Te tanítottál tetsző hangzatokra,
Te hűvös dallam, rendezett szeszély,
Kívánatos gyümölcsök őszi csokra,
Lázongó bánat, októberi szél,
Emlékszem hosszú, keserű napokra,
Hallgattam, hogy az eső mit beszél,
S míg vastag ködben múltak el az évek,
Kibontakozott az az őszi ének,
Mely összhangját fülembe zengi mármost,
Figyeld, a szívben tisztán hallható.
De szép, ha tenger köd lepi a várost,
A villamos egy rozzant, szűk hajó,
És szeretem Ujpestet, hogyha sáros,
A Belvárost, ha ellepi a hó,
És dallamos esőben este járva
Vidám a vér és csillogó a járda.
Vagy kályha mellett nyújtom ki a lábam,
És Róma elbukását olvasom,
Elszédülök megejtő illatában,
Előttem él a régi hét halom.
Később az utcán, mint egy más világban,
Az autók tülkölését hallgatom,
A fagyos szél, a fáknak nedves ága
Felel a benti hévre, ifjúságra.
Ugy látok mindent, mint egy szép porondot,
Élveteg néző, ülök idebent,
A sárban engem nyomnak el a gondok,
De énmagam csak nézem hidegen.
Nem engem üldöztök, ti híg bolondok,
Hanem egy szerény, árva idegent.
Ha énnekem sírsz, kedvesem, mi hasznod?
Fájdalmadat egy bábunak panaszlod.
Nem öreg még, csak bölcsebb lett a lélek,
Gyakrabban hallom nyugtató szavát,
Akármit oszt is énnekem az élet,
Leszűröm én már elrejtett javát,
Szeretem csípő erejét a szélnek,
Az ősz esőjét és a tél havát,
Az ölelést, a bort, a vacsorákat,
A zengéseket és metaforákat.
A boldogság ez? Jaj az ostobának,
Ki értelem és cél után kutat,
De ragyogó és fagyos lett a bánat,
Mély hó takarja végig az utat,
Fehéren csillog teteje a fának
És elménkben a lenge öntudat,
Mely mint a jég, oly sikló, síma, éles.
Már minden perc töményen ünnepélyes.
Az éjszaka is tisztább és keményebb,
Az utcán ottfelejtett pocsolyák,
A földön, égen tűnő tünemények,
Hold kergeti a felhők gomolyát,
Nem érhet semmi baj, hiszen a Lényeg
Sokáig titkolt, örök mosolyát
Megláttam némely pillanatnyi résen,
És róla szól már minden szívverésem.
